„Wanna feel withdrawal, want an overhaul, wanna be there, hard as a statue, black as a tattoo, never to wash away. Gonna take me an astral plane, I'm gonna tunnel through denial, I’m gonna shake this thing, I wanna shake this pain before I retire” (Pearl Jam - Gonna See My Friend)
Kilencvenhat környékén, gólyákként megfigyeltük, hogy a felsőbb éves gimnazisták a favágó-dresszkódot követik: bakancs, szakadt nadrág, kockásing, egyhetes borosta - már akinél kinőtt. A grunge korszak divatja köszönt vissza pár év spéttel rajtuk, és a zenetévéken még mi is elkaptuk a lecsengő stílus utolsó háromperces himnuszait. Ritka, hogy egy rockzenei stílus egyetlen helyhez és időszakhoz kapcsolódik, de a grunge elválaszthatatlan volt az északnyugat-amerikai Seattle városától és a kilencvenes évek elejétől.
Egyívású, de lassan szétváló útra lépő zenekarok kerültek akkor a rivaldafénybe arról az esős, borongós, fenyvesekkel és vigasztalan gyártelepekkel teli vidékről. A Nirvana volt a zászlóshajó, bár a szerencsétlen sorsú Kurt Cobain nem tudott mit kezdeni a világsikerrel, és három év tündöklés után egy szájba dugott puskával végzett magával. A Nirvana szerény dobosa, Dave Grohl az árnyékból előlépve, néhány év múlva énekes-gitárosként megszervezte magának a Foo Fighters-t, ami napjaink egyik vezető rockzenekarává nőtte ki magát. A mélybe húzó, sivatagi, stoner és metal hatásokat is felmutató Soundgarden a kilencvenes évek végéig húzta. Chris Cornell énekes túlélte a legnehezebb éveket, hogy ma borzalmas, műanyag r'n'b-vel árusítsa ki hitelességét. Az Alice In Chains volt a harmadik banda, énekesüket, Layne Stanley 2002-t vitte át a másvilágra a drogfüggőség, a zenekar ma új énekessel felállva vállal káeurópai haknikat, novemberben jönnek a Pecsába.
A seattle-i négyesfogat az ítészek által korábban kissé lesajnált tagja volt a Pearl Jam, ami a Nirvana hype-ját, a grunge tündöklését és bukását túlélve ki tudta nőni magát, és nemrég jelent meg kilencedik, Backspacer című lemezük. Ki gondolta volna 15 éve, hogy idáig eljutnak?
A Pearl Jam egy, a szakadtságot menőnek beállító divathullám után komoly, érett férfiakból álló, karcos rockzenekarrá öregedett. Az első, '91-es Ten lemezük a grunge-korszaknak köszönhette világsikerét, pedig a Nirvana és követői által képviselt szuicid, önpusztító világképpel szemben a Pearl Jam a ködön átderengő optimizmus és remény (HOPE, muhaha) követe volt akkor is és most is, lásd az anno agyonjátszott Alive-ot. A szorgalmas és aktív zenekar azóta nagyjából kétévente szállítja a lemezeit: a Vs., a Vitalogy és a No Code egyre inkább művészkedőbb, befelé forduló világát a '98-as Yield követte. Ezen a lemezen zeneileg és szövegileg újra nagy lélegzetet vett a zenekar, hogy az északnyugati homályból ráforduljanak végre a nagy amerikai országútra.
Számomra talán a Yield a zenekar főműve. A Pearl Jam mindeközben - megundorodva a zeneipartól és az azt övező mocsoktól - visszavonultan alkotott: alig készültek klipek, nem szerepeltek a nyilvánosságban és a celebritások között, viszont annál jobban keresték a kapcsolatot közönségükkel: mind a mai napig rengeteget koncerteznek, különösebb külsőségek nélkül, kis kluboktól az arénákig. A Pearl Jam az ezredforduló óta eltelt időszakban is erős lemezeket szállított: a Binaural és a Riot Act után a 2006-os cím nélküli lemez dühös protest songokkal ugatott Bushék zsákutcás politikája ellen, és mi tagadás, sok mindenben igazuk volt.
A politikai megmondásért a Pearl Jam bandavezére, Eddie Vedder felel, aki anno szinte tinibálvány volt, most pedig Amerika egyik élő lelkiismeretének tekintik, persze elsősorban az ottani kulturális balliberális oldalon. A Krisztus-fejű, morózus hangú énekes sodródó fiatalként kezdte: az iskolából kiugorva benzinkutasként dolgozott, szabadidejében pedig a szörfözésnek hódolt, amit máig űz. A rockandroll legendáriumnak megfelelően a zene lett számára a kiút a szürkeségből. Öregecskedő rockzenészek között ritka jelenség, de ő tényleg arcvesztés nélkül, intelligensen és hitelesen tud alkalmanként prédikálni a színpadról (bár a meszidzs inkább ügyesen a Pearl Jam-sorok közé van rejtve). Ráadásul a nagyszerű Into The Wild filmzenéjét is neki köszönhetjük.
A Pearl Jam új, Backspacer című lemeze félórányi lecsupaszított, lendületes rockandroll néhány favágóinges, józan, negyvenes éveiben járó férfitől. Látni kívánt barátokról, a jó szolgálatáról, a lélek remélt megmentéséről, és az eltávozás elkerülhetetlenségéről énekel Eddie Vedder, messze túl a nirvánán, egyre közelebb valami máshoz.
Alive (1991)
Go (1993)
Do The Evolution (1998)
Given To Fly (1998)
I Am Mine (2002)
Life Wasted (2006)
The Fixer (2009)
