Szombat reggel nem tudtam megszólalni. Nem volt hangom ugyanis. Péntek este hagyhattam el, ott abban a belvárosi kocsmában, ahol a Reakciós kommunánk rendületlen focihívő tagozatának tagjai üvöltötték rongyosra hangszálaikat az U20-as labdarúgó-világbajnokság magyar-olasz meccsén. Erőfeszítéseinknek meg is lett a gyümölcse: a csapatot a legjobb négy közé üvöltöttük. Utána órákig ültünk csak a széken (melyen előtte még a plafonig felugorva tomboltunk) és szinte könybelábadó szemmel beszéltünk arról, hogy ilyen izgalmakat ritkán él át az ember. Meg arról is, hogy legalább így nekünk is lesz miről mesélni az unokáknak.

  Mert felnőtt úgy egy teljes generáció (pechünkre pont a miénk), hogy nem látott szerethető, és pláne nem sikeres magyar válogatottat. 23 éve, a mexikói vb óta a magyar válogatott nem szerepelt, mi több a közelébe sem került semmilyen rangos nemzetközi tornának. A selejtezők után maradt mindig a reménykedés: nem baj, majd a következő sorsolás kedvezőbb lesz, meg ott van az a fiatal srác „hogyishíjják?”, na majd ő felnő és egyensúlyt hoz az erőben. De nem, nem, nem és nem. A tehetségek – ha voltak egyáltalán – szétszéledtek, vagy leszerződtek Ciprusra, Máltára focizni, mert ott csak heti két edzés van, a havi félmilla’ így is megvan, abból meg futja elég sörre és cigire. 

  Évek óta tartja magát a legenda, hogy akkor lesz majd újra jó magyar foci, ha a futballakadémiák első generációja felnő. Igazándiból mi is ebben hittünk, mert másba már nem lehetett, de a sok csalódás után ott volt bennünk a kétely: ugyan már!

 Aztán mégis. Persze nem szabad elkiabálni, még nincs rendes magyar foci, de a lehetőség megvan rá. Megérkezett az első futballakadémiás nemzedék, akik tavaly az U19-es Európa-bajnokságon bronzérmet szereztek, most pénteken pedig szintén a bronzért szállnak harcba Costa Ricával az U20-as világbajnokságon, úgy hogy a legjobb négybe egyedüli európaiként tudták beverekedni magukat. És van még egy jó hír. Ez a csapat maximálisan szerethető, mi több tudnak focizni. (Szolgálati közlemény: a ma esti Dánia-Magyarország nagyválogatott meccset nem fogom megnézni, mert nem szeretném, ha megint visszasüppednék a nagy magyar focivalóságba.)

  És hogy jön ehhez a politika? Első olvasatban sehogy, szerencsére. Péntek este a kocsmában nemre, korra, politikai meggyőződésre tekintet nélkül borultak egymás nyakába a fiatalok. Tegnap a metrón odajöttek hozzánk, hogy megkérdezzék: „Kivel fogunk játszani a bronzért?"  Ilyet én még nem tapasztaltam. (Metrón eddig csak jegyekért, bérletekért jöttek, esetleg: „adj egy  százast főnök!” kéréssel.) A közös siker, az U20-as csapat kezd összehozni bennünket magyarokat.

  De mi is a siker titka?  Valószínűleg maguk a futballisták. De honnan szalajtották őket? Biztos, hogy nem a nagy őszi focistaszüret idején szedte le a bokorról a szövetségi kapitány. A 21 fős világbajnoki keretet jobban szemügyre véve, egyértelműen megállapítható: a csapat magja a Sándor Károly Labdarúgó Akadémiáról került ki. A 21-es keretből 9 fiatal ott nevelkedett. (Gosztonyi András, Gulácsi Péter, Németh Krisztián, Présinger Ádám, Simon Ádám, Simon András, Szekeres Adrián, Takács Péter, Varga Roland). Igaz tehát az alapvetés, hogy az akadémiák megjelenése pezsdülést hozott a magyar fociba.

Fotók: fifa.com

  Na és itt jön az egyesek számára lesújtó hír. Az első és hosszabb ideig egyetlen magyar futballakadémiát, a Sándor Károly Akadémiát egy zsidó nagytőkés, Várszegi Gábor alapította és tartja fent ráadásul a hírek szerint a magánvagyonából. Persze lehet őt szeretni, vagy nem szeretni – a Fradi körüli legyeskedése miatt én sem zártam őt a szívembe –, de kétségtelen, hogy amit kitalált, azzal eredményt ért el, mi több dicsőséget szerzett a magyar nemzetnek. El kell ismerni, hogy az utóbbi évtizedek legnagyobb magyar focisikerét az általa fenntartott fociakadémia növendékei szállították nekünk magyaroknak (és nem Izraelnek).

  Na ezen tessen elgondolkozni minden, a zsidó nagytőke kártékony térnyeréséről papoló. Mert, ha ilyen a zsidó nagytőke, akkor én még kérek  belőle.