Amióta lelkéből nem verseket gyöngyöz ki Markó Béla, hanem érettünk küzsd a bukaresti vadonban, azóta felvette azt az idegesítő szokást, hogy kiír a lap széléig, és ez azért mindent elmond egy kisebbségi politikus gondolkodásmódjáról. Vagy-vagy, harmadik lehetőség kizárva: írni kell, a lantot letenni nem kell félnetek jó lesz, vesszőfutás a kisebbségi sors, hajh. „Akaszd fel magad, meg fogod bánni; ne akaszd fel magad, azt is meg fogod bánni; akaszd fel magad vagy ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni; vagy felakasztod magad, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni.” – mondja a mester, és a lánglelkű váteszek kényszerpályáikon szobrokkal jelzik a stációkat.

   Markó Béla valamiért úgy tartja helyesnek, hogy amikor szól a haza, akkor nagyívben futtassa az eszmét, galoppíroztassa a gondolatait az Élet és Irodalom hasábjain, gondolom, ez értelmiségihez illő, és itt le is zárhatnám a morfondírt, mert az ÉS-t Erdélyben egy-két megveszekedett betűevőn kívül senki nem olvassa (hogy én miért igen, azt nem tudom magamnak megmagyarázni, úgy hozatom/hozom Magyar'ból, vagy hétfőnként Izom Tibor blogja után az ÉS honlapjára kattintok, ideje lenne önvizsgálatot tartanom, nem liberális zárvány-e bennem) – de fáziskéséssel a honi publikációs terek is megnyílnak, menetrendszerűen utánközlik a vezér szövegeit. És bár egy korábbi nagydolgozatát kampányidőszakban kapásból elkentem, akkor értelemszerűen fel sem tevődhetett bennem, hogy igazsága lehet néki, a legfrissebb termést nem lehet, hiszen azzal zárul: „Beszéljük meg!”, hopá, mondok magamnak, újra trombitálnak, békeidő van, hátha összejön egy rendes feltámadás.

   Nem fog összejönni. Mert Markó Béla nem kételkedik a maga igazában, következésképp legfennebb meggyőzhet minket (magyarokat?, már megint nem egészen értem, kinek írta a szövegét) – és erre azért nem vennék mérget.

   Ugyanis az RMDSZ elnöke a vagyonközösség központi fogalmára hegyezi ki legújabb teorémáját, „ma Európa a közös adminisztrálás és közös felelősség elvét próbálja érvényesíteni. Mi Romániában vagy véleményem szerint a felvidéki és délvidéki magyarok is, amikor éppen kormányon voltak, ennek a közös építménynek az alapjait raktuk le mindannyian: közös tulajdon, közös adminisztrálás. A részesedés arányáról lehet vitázni a közös tulajdon esetében, de a vagyonközösség tényéről nem” – mondja Markó, és ez azért nem tűnik számomra viccesnek, mert olyan épületek, közkincsek között élünk, amelyeket mai napig nem szolgáltattak vissza jogos – magyar, zsidó, szász és román (!) – tulajdonosaiknak (csak egyetlen példa a Batthyány Könyvtár, hogy mindenki értse). 

   Alapjáraton nem vitatom a „közös tér” meglétét (bár kérdés, hogy a szabadkai és kolozsvári köztereken megvert magyar fiataloknak és agresszoraiknak ez mennyire természetes), és illúzióim sincsenek e tekintetben – a magyar-román párbeszéd szintagma alatt húsz éve azt értjük, hogy a baráti jobbunkat folyamatosan leszarják, ez is tény, a párbeszédhez mai napig épp a leglényegesebb elem hiányzik, a közös premissza. Talán ezt mondja ki most Markó, Szent Vagyonközösség.

   Nos, a „vagyonközösség” fogalma engem nagyban emlékeztet a „társadalmi szerződés” eszméjére, amelyben, ugye, nem elhanyagolható rész az, amikor a feltételezett/modellezett meglévő jogaink egy részéről lemondunk.

   És legyek bár naftalinszagú kritikus, ahogy az elnök úr mondaná, de a magam részéről szívesen elcserélem a román tengerpartban – Trianonban szerzett – hat-hét százalékos részesedésemet a románok Székelyföldön élvezett húsz százalékáért. Az előbbihez nincs sok közöm, az utóbbiról zsigerileg érzem, hogy a miénk. Nem egy racionális érv, tudom, de az sem tűnik számomra túlságosan ésszerűnek, ha valaki a mi részünket dobja be sajátként a közösbe.

   Azt azért nem állítom, hogy Markó Béla jelen pillanatban Knut Vollebaeknek, az Európai Biztonsági és Együttmuködési Szervezet (EBESZ) nemzeti kisebbségi főbiztosának magyar hangja lenne, annál káundkáeurópaibb  – de érzésem szerint csak egy kis lépésre áll tőle. És ha ebből egy nagy EU-s lépés lesz, akkor megette a fene, hogy az elnök urat idézzem, „Ez [lesz] a házirend: zuhanyozó a folyosón, felváltva visszük le a szemetet, és este tíz után nem hangoskodunk”.

   Bekapcsoljuk a tévét, és nézünk egy kicsit a sercegésből.