„Csak ha nem félünk többé, akkor kezdhetünk alkotni”
William Turner
Tojássárgája az élet, a világmindenség, meg minden színe. Ezt lehet leszűrni az utolsó éveikben a misztikumba merülő festők művészetéből, akik a mindenséggel mérték volna magukat. Ab ovo omnia, még Horatius-szal is ide lyukadunk ki. Sárgán vibráló óriási vásznak, amiken összefolyik a napfény, a levegő, a föld és a víz felszíne... Csontváry, Dalí képei jutnak az eszembe. És Turner művészete. William Turner itáliai festményeit most a Szépművészeti Múzeumban nézhetjük meg, ha pedig még nem ismerjük őt, érdemes rácsodálkozni az egykor élt különc angolra.
Joseph Mallord William Turner 1775-ben született Londonban, Covent Gardenben, és a szomszédban, Chelsea-ben halt meg hetvenhat évvel később, 1851-ben. A két végpont között azonban hatalmas ívet írt le pályája, de igazi jelentőségét csak évtizedek után ismerték fel. Apja borbélyként kereste kenyerét, de később saját fia festősegédje lett, és haláláig együtt lakott vele. Apa és fia furcsa sorsközösségét a család nőtagjainak tragikus végzetével lehet magyarázni: William húga fiatalon meghalt, édesanyját őrület sújtotta. A fiatal fiút korán rokonokhoz küldte az apja, hamar kitűnt rajztehetsége és művészi érzékenysége. Adottságai szerencsére nem vesztek kárba: 14 évesen a Királyi Művészeti Akadémia diákja lett, néhány évre rá pedig fel is vették a tagok közé. 1796-tól kezdve szinte minden évben részt vehetett az akadémia kiállításain.
A hamar befutó fiatal festő innentől akár takaros polgárházban is tengethette volna napjait, pénzes portrérendelők kívánságait szolgálva, de az ő útjai kifelé vezettek a városból. Amikor már tömegek indultak az ipari forradalom falansztereibe, ő a kiürülő brit tájakra gyalogolt, naponta sokszor negyven kilométert is megtéve egy-egy szép táj megörökítéséért. A romantika korában vagyunk, amikor a szabadidő lehetőségének megjelenésével egyre több polgár vonult ki a természetbe. A csajok Jane Austen regényeiből, a férfiak a napóleoni történetekből ismerhetik ezt a kort, a buzgó eszmetörténészek pedig szálazhatják a különbségeket Rousseau apó természetimádata és a konzervatív Burke fenségesség-eszménye (Sublime) között, amelyek egyre népszerűbbé váltak a 18. század végén. Abban a korban még nem sejthette senki, hogy hová fejlődnek szét a két gondolkodó eszméi.
A walesi hegyvidékeken, a skót pusztaságokon és az angol réteken bolyongó Turner Burke eszményeit követve próbálta vászonra vinni az érintetlen természetet. A barokk Lorraine és az akadémikus művészet idealizmusától lassan elszakadva egyre inkább a fényhatásokra, az óceánmenti égbolt pillanatonkénti változására kezdett koncentrálni. Miközben stílusát tökéletesítette, a minőség mellett a megélhetést biztosító mennyiségről sem feledkezett meg: összesen húszezer művéről tudunk, aminek nagy részét kisméretű rajzai, akvarelljei és könnyen sokszorosítható rézkarcai tesznek ki. Turner ebből fedezte rendszeres utazásait, amelyet a napóleoni kor békésebb éveiben már a kontinensre is kiterjesztett. Az ifjú festőnek 1802-nek volt alkalma először elindulni a Grand Touron, az angol elit fiataljainak kötelező körútján, Albiontól Itáliáig. Turner életében ötször járt az Alpokon túli mediterrán vidéken, amely akkor is és most is vonzza a ködös Brit-szigetek lakóit, arisztokratáktól a liverpooli dokkmunkásokig. Ahogy Byron, Shelley, Keats versekben, úgy Turner vásznakon örökítette meg tömérdek délszaki élményét.
Az út Velencébe
A modern Róma
A Szépművészeti Múzeum kiállítása Turner itáliai munkásságára koncentrál. A festő képein megelevenedik a korabeli, dekadens Velence, az őstörténeti korokra emlékeztető Nápolyi-öböl és az örök város, Róma. A pápák székhelye akkoriban kevésbé a robogós digókról és a román koldusokról, inkább a föld alól azokban az évtizedekben előbukkanó ókori emlékekről volt nevezetes. A műgyűjtés (és műkincsrablás) korának kezdetén a Forum Romanum diadalívjei még nyakig a földben állva hirdették a letűnt dicsőséget a szegényes római bérházak közül. Gyakorlott Róma-járók megpróbálhatják beazonosítani Turner festményein a mai környezetet is. Az Itália hatása alá került angol úr azonban kevésbé a mindennapi életet, inkább a latin táj örökkévalóságát próbálta megragadni: a formálódó Olaszország hangos lakói helyett a píneafenyők és korinthoszi oszlopok között áttetsző fényekre koncentrált. Római és velencei tájképein nézegetve a 21. századba is átsugároz a megunhatatlan reggeli mediterrán Nap.
Növekvő tudása egyre merészebb megoldásokra sarkallja az öregedő festőt. Egyik velencei akvarelljén szinte teljesen fehéren hagyja a papírt, és csak a különböző mélységű árnyékokat viszi fel laza ecsetvonásokkal, látomássá sűrítve a vízi város panorámáját. Szintén kiállított római festményei egyikén a reggeli fény süt rá Róma dombjaira. Itáliai útjai során többször átkelt az Alpokon, és persze a hegyóriások se hagyták nyugodni: történelmi festménynek (Hannibál átkel az Alpokon) álcázott látomásán szürke-fekete örvény mossa el a katonák kontúrjait. Az egyre szabálytalanabb festmények miatt kikezdik őt a kritikusok, Turner a meg nem értett művész kategóriájába kerül lassan.
Hannibál átkel az Alpokon
Hóvihar
Őt ez egyre kevésbé zavarja: egy kicsit is nyitott szemmel őt tanulmányozó laikusnak is feltűnhet, hogy Turnert mennyire nem érdeklik az emberek: az eleinte precízen, majd egyre áttetszőbben ábrázolt épületek, városok, a természet és legfőképpen a mindig változó égbolt kötik le figyelmét. Emellett csekély jelentőségűek és nem nagy emberábrázoló tehetségről árulkodnak portréi. Nagy művein pedig legfeljebb az elemeknek kitett, esetleg a napfényben feloldódó foltok az emberek, vagy éppen nem is szerepelnek rajtuk. Cs. Szabó Lászlónak igaza lehet, amikor Turnert antihumanistának nevezi Alkalom című kötetének egyik esszéjében. A festő egyébként sem társasági lény: apjával él, felesége nincs, néhány szeretőről és két, házasságon kívül született gyerekről tudnak az életrajzírók, ezen kívül - bár élete végéig az akadémia büszke tagja - inkább Európát és a kihalt pusztaságokat járja a különc művész.
Eső, gőz és sebesség
Késői művei - melyekből sajnos csak keveset láthatunk a Szépművészetiben - már korukat messze megelőző, magukkal ragadó színörvények: lángoló narancsszínű, vagy éppen sötétszürke, mélybehúzó óriási vásznak. A megszállottá vált festő egy alkalommal ki akar hajózni a tengeri viharba, hogy az árbochoz kötve élje át az elemek tombolását. A néhány évtizeddel később felbukkanó impresszionisták már ősképüknek tekintették, de Turner művészete mind a mai napig kortalan, archaikus és modern egyszerre.
A rokokó világába született William Turner hosszú élete végén már az iparosodott, vasutakkal behálózott Angliára tekinthetett rá: a megrendítő változást legjobban kifejező, híres műve, A Téméraire hadihajó utolsó útja a Temzén, amelyen a Napóleont legyőző brit hadiflotta vitorlás büszkeségét egy ócska gőzhajó vontatja a hajóbontóba. Turnert is a Temze partján éri a vég: utolsó éveiben szeretője folyóparti házában húzza meg magát, matrózokkal iszik rumot a kocsmákban, az inkognitóban élő öreg festőt sokan admirálisnak nézik régies öltözete miatt. Legendák szerint utolsó szavai ezek voltak: „The Sun is God”. A Nap az Isten.
A Téméraire hadihajó utolsó útja a Temzén
