„Az Isten küldött, testvérem, Tinéktek,
Hogy sugarai eleven tüzét,
Amik Arcáról a szívembe égtek,
Sugározzam csendesen szerteszét,
A Testvéreknek, kik az éjben járnak,
Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.”
(Sík Sándor)
Lapozgatok valamit, amit „üzenőfüzetnek” hívnak, de nem az általános iskolából maradt rám, hanem pár nappal korábbról. Olvasgatom, mit írtak nekem a többiek, akikkel együtt táboroztattunk egy héten át százhúsz gyereket. Bátorítás ez egy évre. És most újra gyerek vagyok én is („engedjétek hozzám”, mondta az Úr, hát talán engem is odaenged magához…), ugyanúgy menekülök vissza Kakucsra, egy kis faluba Pest megye déli határára, mint nyolc-tíz évvel ezelőtt, amikor még nem táboroztattam, hanem engem táboroztattak, vissza az emlékeimbe, amelyek megmaradtak a gyomorgombócos utolsó nap után, amiről hiába tudtam, hogy elérkezik, mégsem tudtam rá felkészülni sose, habár talán nem is kellett, nem is lehetett.
Nincs itthon senki, nem zavarnak abban, hogy otthon ülő, tanácstalanul ücsörgő testemhez lassan hazarángassam folyton visszaforduló lelkemet is. Előző nap hajnalban még hasonló „üzenőfüzetekbe” írogattam, és csak akkor mentem el aludni, amikor már a pitymallat figyelmeztetett, hogy ideje lefeküdni – habár a mesékben a legkisebb királyfi ilyenkor nem nyugovóra szokott térni, hanem útra kelni. Pár óra múlva mi is útrakeltünk – hazefelé.
Pedig ez is mesének tűnik, egy hét egy külön univerzumban, ami talán sose létezett. Mesébe illő, hogy százhúsz gyereket táboroztattunk, és ugyan fáradtak vagyunk, mégis felüdültünk és kikapcsolódtunk. „Az én terhem édes, az én terhem könnyű…”
Engedjétek hozzám a gyerekeket, mondta az Úr, és a Szentjánosbogár Közösséggel épp ezen vagyunk ilyenkor, egyszerre öt-hat táborban az ország különböző pontjain. Oda akarjuk engedni Hozzá őket; na jó, nem csak odaengedni, hanem odavezetni is. És eközben odamegyünk mi is, és az ő szemében talán mi is gyerekek vagyunk, legalábbis szeretnénk annak látszani...
Az egész 1991-ben kezdődött, Dunakeszin, ahol a szülők úgy gondolták, kell valami elfoglaltság a keresztény módon nevelt gyerekeknek, valamilyen olyan baráti közösség, ahol erősödhetnek hitben, lélekben. Aztán tábort szerveztek nekik. Aztán egy jezsuitának megtetszett a dolog, és összekötötte A Szív című jezsuita lap életét a lámpását meggyújtó Szentjánosbogárral, aminek a fénye egyre messzebb világított el az országban, szelíden, mint a gyertya, és így egyre többen jelentkeztek a táborokba, annyira, hogy mint említettem, ma már egyszerre öt-hat gyerektábort szervez a közösség. És azok szervezik, akiket régen táboroztattak, és ők vezetik a táborok csoportjait. Nem vonulnak ki világból, hanem bevilágítják. És ezeket a kis lámpásokat a táborokban gyújtjuk be. Gyufánk az Úr, vagy mi vagyunk az Ő gyufái, fene tudja… És a begyújtott lámpások fényéből a saját lámpásunk talán gyengülő, kicsi lángját is erősebbre vehetjük.
Hogy mi történik a Szentjánosbogár lelki napjain? Elvisszük a gyerekeket egy faluba, ahol már vár minket a helyi közösség, többnyire az egyházközség tagjai, akik befogadják éjszakára a „kisbogarakat” – ingyen és bérmentve, hiszen talán nem csak bennünk, hanem bennük is visszhangzik az a mondat, miszerint „ami eggyel is tesztek a legkisebbek közül, velem teszitek”. Sokszor életre szóló családközi kapcsolatok szövődnek így. A nyitómise után van olyan néni, aki elszomorodik, mert négy gyermeknek szeretett volna szállást adni, de csak kettő jutott neki. Hát itt aztán nem kellene keresnie a szállást a Szentcsaládnak.
A hét egyik napján megnézzük a helyi nevezetességeket, például a kovácsmester és a kardkészítő műhelyét, de misszióra is küldjük a gyerekeket a faluba. Hiszen a vendéglátó falu templomában tartjuk a miséket, és ezért a gyerekek körbejárják a községet, bekopognak mindenhova, hogy meghívják a falusiakat a keddi szentmisére. Persze a falusiakat talán kicsit meglepi a papunk stílusa, és elkezdik keresni a templom mellett a Harley-Davidsont, amin szerintük érkezhetett a hosszú, összefogott hajat viselő, fiatal, szakállas szerzetes…
Miközben szerdán a közeli vadászházhoz kirándulunk, a rám és vezetőtársamra bízott pár fős csoportból többekkel tudok beszélgetni. Óvatosan, kertész módjára próbálom gyomlálni a vadhajtásokat, öntözni a virágot. Avagy: petróleumot önteni a pici szentjánosbogár lámpájába. Avagy: formálni a gyurmaalakot. Nincs könnyű dolgom, a 14-15 évesek már keményednek, ez a gyurma már nem a legfrissebb, de azért még lehet alakítani. És nem is kell, hogy én hozzam ki belőle a legjobbat, nem én vagyok a művész, elég, ha itt-ott egyet-egyet simítok rajta. Nem világmegváltó gőgre van itt szükség, ami amúgyis kudarcra van ítélve, és csak megutáltatja velünk az életet, hanem Istenre hagyatkozó, helyben tevékenykedő alázatra.
És ha sikerül szóra bírni a hallgatokat és visszahúzódókat, ha a tábor végére meghallgatják egymást a másikat ki nem állók, és hajlandóak közösen játszani a fiúk a lányokkal, sikerült valami. Habár talán nem is nekünk, csoportvezetőknek, hanem az időnek, amivel most ülve a kanapén itt küzdök, mert nem lehet az óramutatóját visszatekerni. Az időnek, ami pár nap alatt összekovácsolja a csapatot azzal, hogy van. Meg az Úrnak, aki velem ellentétben parancsol az időnek is, habár biztos nem szokott ráripakodni… Így mi sem ripakodunk rá a gyerekekre, még véletlenül elfújnánk a lámpásuk lángját.
Hát igen, a játékok. A hétfői sorverseny és a szerdai akadályverseny összehozza annyira a csapatokat, hogy csütörtökön már rábízzák egymásra magukat, és némi bátorítás után a félénkebbek is kipróbálják, milyen, amikor szabadon dülöngélhetnek egy körben, mert mindenki megtartja őket. Játék az élet, így attól kezdve, hogy először találkozik a csoport, a búcsúig játszunk, talán többet, mint egész évben egyáltalán.
És miközben alakulnak, lepucolódik a lámpásuk és feltöltődik petróleummal, sokszor a mienkből, de közben a mienkből sem fogy ki, sőt, az is csordultig telik. Csoda? Volt egyszer egy kenyérszaporítás is. A huszonvalahány csoportvezető is alakul. Töltődik. Nem alszik sokat, és fáradt, mégsem érzi, mégis pihen. 
Aztán a pénteki zárómisén persze nekik van a legnagyobb gombóc a torkukban és a gyomrukban. A Miatyánk utáni búcsú alatt nincs külvilág, csak az Isten szentháromságos, belső csöndje és a másik. Egy hosszúra nyúló kézfogás, egy ölelés, aminek végre nem parancsol az idő. Ami megmarad egész évre, ahogy az egész szentjánosbogár, láthatatlan hálóként, megtartó erőként az ember számára, olyan barátok közösségeként, akiknek a lámpásából mindig lehet üzemanyagot lopni. Hogy ne csak a táborban, hanem otthon is, és amerre járunk, mindenhol világítsunk, ne csak a kisbogarak, hanem mi, nagyobbacska bogarak is, és hogy a kisbogaraknak, ha felnőnek is, legyen honnan töltekezniük. És már ezer meg ezer ilyen szentjánosbogár van az országban, és Erdélyben, a Felvidéken, Délvidéken is akad. Nem látszik? Talán megbújt a fűben. Talán csak az nem látszik, mi lenne, ha nem lenne, mert megszoktuk a fényét. A fényt, ami nem egy papnak visszaadta az ifjúságba vetett hitét. „Lámpást sem azért gyújtanak, hogy véka alá rejtsék, hanem a lámpatartóra teszik, hogy világítson mindenkinek”. Amire, ha valaki kihaló, csak idősek által látogatott templomokra hivatkozik, derűsen rámutat az ember: és ez…? Látod, honnan, milyen pici szentjánosbogaraktól jön ez a fény?
Csöngetnek. Felocsúdok, félreteszem a többiek üzeneteit, de még mindig nem kell teljesen hazaérnem, unokaöcsém az, aki nálunk alszik – ő is bogártáborból jött, habár nem éppen abból, amelyikben én jártam. Látom, az ő csomagjába is csempésztek egy lámpást a „főbogarak”. Persze, még pislákol egy kicsit, de azt mindegyikünk lámpása szokott…
(A fényképekért köszönet a tábor fotósainak, a Szentjánosbogárnak és a kakucsi iskola fotószakkörének.)
