Hétfő hajnalban felszállt a fehér füst a Gizella utcából. Pontosabban nem füst volt az, hanem pára, a frissen gőzölgő szar párája, de hát nekünk ez jutott. S már egész megszoktuk. Igazi déjà vu élményben lehetett részünk: már nem is tudjuk, hányadszor fordult elő az utóbbi években, hogy arra vártunk éjszakába nyúlóan, hogyan dönt a bő egytucatnyi Gábor és nem Gábor az ország sorsáról egy zárt szobában, az éjszaka közepén, ragacsos pizzásdobozok felett.
Persze mindig is felesleges volt várnunk, az eredményt minden alkalommal előre tudhattuk. Az SZDSZ ugyanis a legkiszámíthatóbb a magyar pártok közül. Még soha, egyetlen egyszer sem hozott olyan döntést, amely ne elitjének és holdudvarának hatalmi és anyagi érdekét szolgálta volna közvetlenül és leplezetlenül. Összebútoroztak Horn Gyulával, kiálltak amellett a miniszterelnök mellett, akinek a neve most nem jut az eszünkbe, de akiről kiderült, hogy ügynök volt. Megszavazták a legeszetlenebb osztogatást, asszisztáltak a gazdasági adatok meghamisításához, megveregették az emberi jogokat rendkívül súlyosan megsértő rendőrök vállát, közreműködtek a szólásszabadságot korlátozó törvénymódosításokban. A koalícióból is úgy szálltak ki, hogy a pár miniszteri és államtitkári széken kívül minden pozíciót megtartottak, s azóta is minden fontos törvényt megszavaztak, amely a kormányt a helyén tartotta. Persze időnként eljátszották, hogy még futnak néhány kört a kakas elől, nehogy kurvának nézzék őket, de aztán amikor a kakas kezdett kifáradni, ők készségesen lassítottak, hogy nehogy dugatlanul maradjanak. Ezt a kiszámítható elvtelenséget az elmúlt héten a csúcsra járatták: ultimátumot szabtak, aztán nem törődtek vele, elutasították, majd pajzsukra emelték Bokrost, elhatárolódtak a klónok támadásától, aztán keblükre ölelték az 1-es számú főklónt. Ha pávatollal a seggükben kellene végigcigánykerekezniük a körúton az előrehozott választások elkerülése vagy három forintnyi haszon érdekében, azt is megteszik, persze csak hosszas picsogás és „viták” után.
***
Amúgy mindentől függetlenül meg kell jegyeznünk, hogy az 1987-es egyetemi menzabojkott szervezőjének eddig kiszivárgott programja imponáló. A szociális kiadások és a nyugdíjak megnyirbálása a jelenlegi helyzetben elkerülhetetlen, s ha ezt Bajnai megteszi, akkor máris jobb kormányfő lesz, mint a töketlen Gyurcsány. Az persze az eddigi programpontokból nem derül ki, hogy ugyan mi a büdös francért indulna be a gazdasági növekedés a megszorítások után, de hátha erre is lesz valakinek valami ötlete.
***
Csakhogy. Bajnai sikeres kormányzásának több akadálya is van.
Az első maga Bajnai Gordon. A fiatalember, akivel kapcsolatban Gyurcsány a „közös focizásokra, sörözésekre és hosszú esti beszélgetésekre” emlékezett a '80-as évek végéről, ugyanannak az MSZP-SZDSZ-es gazdasági-hatalmi csoportosulásnak az oszlopos tagja, sőt egyik frontembere, amelyik Magyarországot az elmúlt években ide juttatta. Pont olyan, mint Gyurcsány vagy Kóka, csak nincs szemüvege. Ízlelgessük csak ezt a nevet: Wallis Rt.! Aztán politikus lett, mint régi barátai: 2006-tól a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséget (NFÜ) vezette, majd 2007-től az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztériumut, 2008 májusától pedig a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztériumot. Az NFÜ Bajnai vezetése alatt (és azóta is) lassúságáról, átláthatatlanságáról, hatékonytalanságáról és a pénzek kreatív kezeléséről volt híres - csupa olyan tulajdonság, amely kurva jól fog jönni a válságkezeléshez. Bajnai önkormányzati miniszterkedéséréről csak annyi maradt meg bennünk, hogy ő túrta ki Lamperth Mónikát, ami némi bizakodásra ad okot; a gazdasági tárca vezetőjeként azonban olyan frankó gazdaságpolitikához adta a nevét, hogy azon röhög az egész világ. Tehát Bajnairól mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy sikeres politikus lett volna.
A másik akadály még nagyobb. Ezt azok az emberek jelentik, akikkel Bajnainak együtt kell kormányoznia. Ugyanazok fogják őt hatalomba emelni és - amíg a kedvük tartja - ott tartani, akik az elmúlt hét év bohóctréfának is rossz kormányzását elkövették. Még Gyurcsány képviselő úr is ott fog kavarni, plusz pár száz ember, akiket egyenként is súlyos felelősség terhel mindazért, ami itt van. A rossz törvényekért, a katasztrofális gazdasági és pénzügyi politikáért, a jogsértésekért, a mindent átszövő korrupcióért. És ezek az emberek rettegnek - épp ezért teszik meg miniszterelnöknek Bajnait. A kormányfő és néhány miniszter személye változni fog, de az alap - a képviselők és a gazdasági-szellemi háttér - ugyanaz marad. Erről semmi nem mond el többet, mint az, hogy lehetséges MSZP-elnökként három embert emlegetnek: Szekeres Imrét, Kiss Pétert és Lendvai Ildikót. Na még egyszer, ha nem értenék: Szekeres Imrét, Kiss Pétert és Lendvai Ildikót.
És ezek az emberek, ahogy a mostani válság elmúlik, és Damoklész kardja egy időre elhúzódik a fejük fölül, néhány hét múlva - miután egy évvel meghosszabbították az Audi-bérletüket - már a jövőn kezdenek el gondolkodni. „Igaz, hogy megszavaztunk, meg aláírtunk valamit, de nem-e lehetne, hogy... Hogy mégse szúrjuk tökön saját fő bázisunkat, az inaktívokat? Hogy esetleg mégse töröljük el a 13. havi nyugdíjat, hanem valami más jogcímen mégiscsak folyósítsuk? Hogy esetleg BAZ megyére ne vonatkozzanak ezek meg ezek a rendelkezések? Hogy esetleg mégis építsük meg a viaduktot Szolnok és Békéscsaba között? Hogy az EU-választás utánra halasszuk a döntéseket? A nyár utánra? Az új évre? 2010 áprilisa utánra?”
És ekkor már - ez előéletéből látszik, hiszen három év szarakodás alatt egyetlen egyszer sem csapott oda az asztalra - Bajnai is meg fogja szeretni, hogy Miniszterelnökúrnak szólítják, hogy az eddigieknél is nagyobb pénzeket osztogathat annak, akinek csak akar, hogy az ő anyját szidja mind a hat Kossuth téri nyugdíjas. S azt fogja mondani: „De, végülis lehetne...”
És akkor ugyanakkora szarban leszünk, mint eddig. Illetve még nagyobban.