1975-ben tehát Pol Poték kezére jutott az ország, amelyet hivatalosan átneveztek Demokratikus Kambodzsává, az év pedig a nulladik év lett. (Szihanuk egy időre hazatért szimbolikus államfőnek, de aztán 1976 elején visszavonult, bár nem fordult szembe Szarékkal, sőt bukásuk után az ENSZ-ben személyesen emelt szót a vietnami agresszió ellen.)
És elszabadult a pokol..jpg)
A vörös khmerek a klasszikus marxizmussal ellentétben azt a maói gondolatot vallották - még extrémebb formában -, hogy a valódi munkásosztályt, a forradalom vezető erejét nem az ipari munkások alkotják, hanem a parasztok. Így aztán afféle parasztkommunizmus megvalósítását tűzték ki célul, amelyben az ország teljes lakossága egyenlőségen alapuló kommunákban élő földműves. A megbízhatatlan városok kifejezetten idegesítették őket, ezért aztán a nagyobb településeket egyszerűen evakuálták, lakosságukat vidéki munkatáborokba telepítették. Így járt például a főváros 2,5 millió lakója, akiket egy közelgő amerikai légitámadásra hivatkozva csalogattak ki otthonaikból. A városokból kitelepítetteket nevezték „új embereknek”, őket különösen megbízhatatlannak tartották, s minden mozdulatukat figyelemmel kísérték; a régi falusiak voltak a „régi emberek”, elvileg velük finomabban bántak. A földeket, a szerszámokat, az infrastruktúrát köztulajdonba vették, csakúgy, mint a gyerekeket, közös nevelés céljából. Az iskolákat, kórházakat, állami szolgáltatásokat káros burzsoá intézményekként felszámolták. Meg mindent. A pénzt mint olyat megszüntették. Ha valaki éhségében leszedett egy bogyót, azt magánvállalkozásnak minősítették, s a tettest kivégezték.
A vezetést a rádióban kihirdette: nincs szüksége a 8 milliós lakosságra, egy-két millió ember bőven elég lesz ahhoz, hogy az agrárkommunista utópiát megvalósítsák. A többieknek ezt üzenték: „Ha megtartunk benneteket, azzal nem nyerünk semmit; ha elpusztítunk titeket, azzal nem vesztünk semmit”. Meg is indult a nagyívű program megvalósítása. Akinek hivatalnokként, rendőrként, akármiként bármi köze volt az előző rendszerekhez, azt kivégezték. Ugyanígy jártak az értelmiségiek is, illetve azok, akiket annak véltek: a szemüvegesekkel és a puha tenyerűekkel például automatikusan végeztek. Azokkal is, akiknek valaha külföldi ismerőseik voltak, na meg a betegekkel, nyomorékokkal, fogyatékosokkal. Nem jártak jobban a nemzeti kisebbségek, a buddhisták, a keresztények és senki, akinek nem tetszett a pofája, vagy beszólt. Azok közül is, akiket véletlenül éppen nem üldöztek, sokan éhen haltak a katasztrofális kollektivista rablógazdálkodás miatt. Kambodzsa a börtönök, haláltáborok és tömegsírok földje lett.
Aki nem hiszi, járjon utána a Tuol Szleng Népirtási Múzeumban (az egykor középiskolaként szolgáló épületben 17 ezer ember fordult meg Pol Pot alatt, közülük 12-en élték túl); vagy legalább nézze meg a Killing Fields című filmet a jóképű John Malkovich-csal.
A vörös khmerek pusztán négy évig voltak hatalmon, ezalatt 1–3 millió kambodzsait irtottak ki; a legújabb kutatási adatok a számot 1,7 millióra, a lakosság 21%-ára teszik. Ez nem kis teljesítmény, ha azt nézzük, hogy az ország nagy részét áthatolhatatlan dzsungel borítja, az infrastruktúra kezdetleges, és golyótakarékossági okokból a tömeggyilkosságot kézműipari módszerekkel, bozóvágó fejszékkel, vasrudakkal, élve eltemetéssel kellett végrehajtani.
Pol Poték vesztét végül az okozta, hogy a nemzetközi realitásoktól is elszakadtak. Ideológiájukban a báziskommunizmust keverték a khmer nacionalizmussal, s ez utóbbi – amely az idők folytán egyre hangsúlyosabbá vált – Vietnam-ellenességgel járt együtt. A vörös khmerek pár hónap alatt elfelejtették, hogy a polgárháborúban a fő támogatóik a vietnami komancsok voltak, úgyhogy először elkezdték irtani a saját soraikban található vietnamiakat és a velük kapcsolatban állókat, majd a kambodzsai határ közelében fekvő vietnami falvakat is meg-megtámadták. A határvillongások kiterjedtek, s 1977-ben Vietnam már egy 50 ezres hadsereget küldött a khmerek móresre tanítására, amit az utóbbiak visszavertek. Persze két nagyhatalom ebből a buliból sem maradhatott ki: a komcsi Kína a komcsi Kambodzsát, míg a komcsi Szovjetunió a komcsi Vietnamot segítette fegyverszállítmányokkal meg egyebekkel. Végül a vietnamiak megunták a tökölést, az amerikaiak elleni bozótharcban szocializálódott, napalm- és agent orange-álló vietnami hadsereg 1978 karácsonyán általános offenzívát indított Kambodzsa ellen s pár hét alatt csaknem az egészet elfoglalta; mint említettük, Phnom Penh január 7–8-án esett el. Pol Pot és társai a nyugati dzsungelbe menekültek, ahol a thai határ közelében még két évtizedig tartották magukat.
***
Kambodzsa ezután egy évtizedre vietnami bábállam lett Kambodzsai Népköztársaság néven, amely 1979–1993 állt fenn. 1989-ig mintegy 200 ezer vietnami katona vigyázta a rendet. S hogy kikből állt ekkoriban a bábkormány? Hát természetesen vörös khmerekből, na persze nem azokból, akik végig kitartottak Pol Pot mellett, hanem olyanokból, akik az idők folyamán – elsősorban a belső tisztogatások elől menekülve (ma ők azt mondják, hogy lelkiismereti okokból) – átszöktek a vietnamiakhoz. A mentségükre szóljon, hogy kormányzásuk idején, a ’80-as években ők a konkrét népirtással felhagytak. A dologban az igazi vicc az volt, hogy mivel a vietnamiak meglehetősen népszerűtlenek voltak mind a nyugati világban, mind Kínában, ezt a mérsékeltebb kormányt nemzetközileg csak kevesen ismerték el, s az ENSZ-ben Kambodzsát még jó ideig Pol Pot embere képviselte. Sőt, a Vietnam-ellenes kambodzsai gerillakoalíciót, amelynek az ekkor ismét aktivizálódott Szihanuk hívei mellett a vörös khmer gerillák jelentették a fő erejét, a művelt világ pénzzel, paripával és fegyverrel támogatta.
Aztán 1989-ben a vietnamiak bejelentették, hogy kivonulnak, s ezzel megnyílt az út a helyzet viszonylag békés rendezése előtt. 1991-ben a párizsi békekonferencián az érintett felek és az ENSZ megegyeztek az új, demokratikus berendezkedés körvonalaiban. Az első szabad választáson, 1993-ban a kambodzsai szavazópolgárok 90%-a vett részt, nagykoalíció köttetett, amely új alkotmányt léptetett életbe. Alkotmányos formában visszaállították a királyságot, s Szihanuk lett újra a király (itt jegyezzük meg róla, hogy úgy szerepel a Guiness rekordok könyvében, mint az élete során a legtöbb különféle pozíciót betöltő politikus). Miniszterelnökből pedig egyből kettő is lett, az egyik a királypárti Funcinpec vezetője lett, a másik pedig egy virtigli posztkommunista, Hun Szen. Az egyes vidéki körzetekben magukat még tartó vörös khmerek bojkottálták a választást, s gerillaháborújukat az új kormány ellen folytatták, már csak megszokásból. 1996-ban aztán harcosaik fele átállt a kormányhoz, s a vezetőség immár utolsó véres belharcába bonyolódott; 1997-ben Pol Pot kivégeztette Szon Szent, aki fél életén keresztül a jobb kezeként - és hírhedt titkosrendőrsége vezetőjeként - szolgált, valamint családjának egytucatnyi tagját (a delikvenseket állítólag nyakig a földbe ásták, majd dzsipekkel száguldoztak rajtuk). Erre a vörös khmerek katonai vezetője, Ta Mok, az „ötödik testvér”, aki Pol Pot másik jobb keze volt, s aki ’70-es évekbeli tevékenységével métán nyerte el a „Mészáros” melléknevet, őrizetbe vette az első testvért, s egy dzsungelbeli kirakatperben életfogytig tartó házi őrizetre ítélte. Végül Pol Pot 1998 áprilisában a fogságban meghalt. A maradék vörös khmereket a következő egy-két évben elfogták vagy megadták magukat; az utolsó vezér, Ta Mok 1999 decemberében jelentkezett a hatóságoknál. Ezzel a mozgalom gyakorlatilag megszűnt.
***
2004-ben az idős Szihanuk, aki az utóbbi évtizedben a királykodás mellett elsősorban filmrendezéssel, zeneszerzéssel és személyes weblapjának karbantartásával foglalkozott, a trónt átadta legidősebb fiának, Norodom Szihamoninak.
***
Mindeközben Phnom Penhben Hun Szen, a kettes számú miniszterelnök 1997-ben egy közepesen véres puccsal eltávolította miniszterelnöktársát, s azóta a Kambodzsai Néppárt vezetőjeként ő az egyedüli kormányfő. Az azóta tartott választások újra meg újra megerősítik őt tisztségében.
Az üvegszemű, láncdohányos Hun Szen, az utóbbi húsz év erős embere, a jelenlegi kormányfő még Pol Poték mellett tanulta az ipart, miután a '60-as években belépett a kambodzsai kommunista pártba (bár saját bevallása szerint csupán egyszerű katona volt a vörös khmerek soraiban). 1977-ben aztán átmenekült a vietnamiakhoz, akik 1979-ben őt tették meg az új kambodzsai kommunista bábkormány külügyminiszterének. 1985-ben, 33 évesen aztán gazdái miniszterelnökké tették, s azóta, több választással megerősítve az is maradt. (Megjegyzés: 1993-ban úgy lehetett társminiszterelnök, hogy ebbéli igénye elutasítása esetére új polgárháborút helyezett kilátásba a választáson őt legyőző párt vezetőjének. Azóta már nem szorul ilyen jellegű zsarolásra.) A Human Rights Watch néha csóválja ugyan a fejét, de hát ez van. A legutolsó említésre méltó hír Hun Szenről az volt, amikor 2007 októberében bejelentette: adoptált lánya leszbikus.
***
Ja meg az, hogy nemrég kiderült: 2007–2008-ban, tizennyolc hónap alatt Kambodzsa területének 45%-át eladta külföldi ingatlanspekulánsoknak.
