A közgondolkodásban - a történelemkönyvek és a kosztümös filmek tanúsága szerint - a kurucokhoz általában pozitív kép tartozik. A labancok meg egyértelműen negatív figurák, árulók. Tokfalvi ezt állítja a feje tetejére, aktualizálja és még a későbbiekben itt, itt és itt tovább finomítja. Szerintem meg kurucra, labancra is szükség van, mert kiegészítik egymást.
Nagy vonalakban Tokfalvinál a kurucok a negatív figurák. A sérelmi alapon folytatott politika, a racionális elemzés elvetése és teljes kompromisszum-képtelenség jellemzi őket. Ezen felől kulturálisan alföldiek és reformátusok. Ők azok, akiknek Ruzsa Sándor hős. Tokfalvi szavaival:
„Kuruc” tehát az, akit nem a gazdasági és kulturális elmaradottság, hanem a jogok, konkrétan a privilégiumok sérelme hajt ellenállásra, ezért az ellenállás formája nem a gazdasági és kulturális építkezés, hanem a „jogvédelem” és a szimbolikus-sérelmi politizálás. (A szimbólumokhoz: a II. József halálán ujjongó nemességnek semmi baja nem volt az akkulturációval és a szuverenitás hiányával Mária Terézia alatt, amíg József el nem vitte a koronát.) Mindez békeidőben. Egyébként pedig a kurucból időről időre kitör a szabadságvágy, militáns kisebbségek által, rossz helyzetfelmérés alapján elindított, elszigetelt, esélytelen, sikertelen és súlyos áldozatokkal járó felkelések, minden épeszű határon túl folytatott fegyveres harc formájában. Ilyenekről emlékezünk meg négy mai nemzeti ünnepünk közül kettőn.
A labancok ezzel szemben pozitív figurák. Racionálisan gondolkodnak, keresik a békés építkezés lehetőségét és bizony kompromisszumra hajlanak. Tipikusan dunántúli és katolikus kultúra gyermekei. No, nekik Ruzsa Sándor csak egy útonálló. És gyakran a kurucok definiálják őket, nem ritkán mint árulót.
„Labanc” az, aki semmivel sem rosszabb magyar, de kezelni tudja a dacreakcióját, mert vannak fontosabb értékek. Tisztában van azzal, hogy ki az erősebb, és igyekszik a lehető legjobb megállapodásra jutni vele, ahelyett, hogy forradalmat csinálna vagy háborúzna ellene. És ennek eredményeként / ennek érdekében a tartós gazdasági és kulturális építkezésre fordítja energiáit. A magyar történelem nagy labanc eseményeinek évfordulója nem ünnep.
A labanc mindig éppen az, ami/aki az aktuális kurucnak nem tetszik.
A rövid szemelvényekből is látszik, hogy a gondolatmenet érdekes. De többről is van szó, mint érdekességről. (Az érdekesség ugye lehetne akár valami furcsa nonszensz is, de itt nem ez a helyzet.) Az írás kicsit rávilágít egy valós feszültségre: értelem és érzelem, valós (vagy vélt) sérelmek és a racionális önérdek konfliktusára. Mégha teljes mértékben nem is fogadjuk el Tokfalvi képét, akkor is van ereje az érveknek. Ráadásul az írás egy okos eretnekség: szembemegy a hagyományos kuruc képpel – és mindezt érvekkel teszi. Egyszóval legalább egy sor hasznos és érdekes kérdőjelet felrajzol a bejegyzés, elgondolkodtat és szórakoztat.
Persze, nem áll minden kritikán felül az írás. Kevésbé lényeges, de meg kell említeni a tabló elnagyoltságát. Ez valahol várható is, blogbejegyzésben nehéz egy ország eszmetörténetét összefoglalni. De néhol az elnagyoltság még így is zavaró.
Ilyen például a kurucok református jellemzése. Miben és miért különböznek a magyar reformátusok a kontinentális reformátusoktól? Hollandia és Svájc, a két kontinentális (jelentős részben) református ország kifejezetten sikeres, kompromisszumkész és racionális lett. Gyakorlatilag Tokfalvi összes erényét felvonultatják. A kálvinizmushoz nagyon közel álló puritán Anglia vagy a korai Egyesült Államok szintén sikertörténet. Akkor a kurucok nem is reformátusok? Vagy másként mint bárhol máshol? Mindez nem világos.
A józan kompromisszumok tárgyalása szintén példa az elnagyolásra. Utólag nagyon világos, hogy mikor mi a józan kompromisszum. Az adott történelmi helyzetben ez talán nem volt mindig ennyire egyértelmű. És lehet, hogy egyszerű döntési hibába magyarázunk bele mindenféle trendet.
A fő kritikai észrevétel azonban a kuruc-labanc hierarchiának szól. Tokfalvi szerint a kurucok rosszak míg a labancok jók. Szerintem meg nincsenek labancok kurucok nélkül. Nem azért, mert a kuruc definiálná a labancot. Hanem azért, mert mind elvi, mind gyakorlati szinten szükségesek az önfejű és kompromisszumképtelen kurucok a labanc kompromisszumhoz. A klasszikus példával: Károlyi Sándor nem köthetett volna békét Rákóczi Ferenc nélkül. És akkor talán Kollonich tényleg koldussá (és katolikussá) tett volna minket.
A kuruc-labanc komplementaritást talán érdemes egy kicsit bővebben is kifejteni. Egyfelől, egy kis kompromisszumképtelenség katalizátorként működhet a politikai életben. Az amerikai protestáns fundamentalista (ottani szóhasználattal evangelikus) keresztények például ilyen kompromisszumképtelen csapat volt. De nélkülük nem ment volna a rabszolgatartás felszámolása, a női szavazójog kivívása, a '30-as évek eugenetikai divatjának az elutasítása vagy éppen a fekete polgárjogi mozgalom. (Cserébe tagadták, tagadják az evolúciót és majomperben vesznek részt. De a mérleg így is pozitív…) Talán Európa és Magyarország is jobban nézett volna ki az elmúlt száz évben egy kicsit több életet tisztelő evangelikussal felszerelve?
Másodszor, a helyes értékekhez – mint mondjuk a szabadság – köthető kompromisszumképtelenség önmagában is érték. Ugyanis ezekkel lehet azonosulni, ezekért lehet lelkesedni – talán jobban is, mint a józan kompromisszumokért. Ez könnyíti meg, hogy az együtt lakókból ország és nemzet legyen. A nemrég elhunyt kiváló Huntington professzor dokumentálta például, hogyan is alakult, illetve alakították az amerikai nemzeti identitást ilyen értékek menték. Egy ilyen pozitív önképre itthon is nagy szükség lenne – és talán még nagyobb is lesz a jövőben. Egy bevándorló nem tudja megváltoztatni a bőrszínét, de el tud fogadni értékeket, tud lelkesen azonosulni. Ha hagyják. Ezekben az értékekben meg van egy kis kurucság – egy sor szabadságharcos ünnepünk bizony kuruc ünnep.
Nagyjából a fentiek miatt nem tudom elfogadni a rossz kuruc, jó labanc képet. Kell ilyen is és olyan is. Van, amikor több labancra és kevesebb kurucra van szükség. Van, amikor fordítva. Tokfalvi szerint is jól jött az egyensúly például a Horthy-rendszerben:
A Horthy-rendszer látványos gazdasági és - amíg Hitler karjaiba nem ájult - politikai sikerének egyik titka valószínűleg a kuruc és a labanc hagyomány fúziója.
Valahol erről van szó. Van valami a kuruc és labanc hagyományról szóló fejtegetésben. De a következtetés, miszerint az egyik rossz és a másik jó, nem állja meg a helyét. A „kuruc rossz, labanc jó” gondolat ugyanazért helytelen, mint az ötvenes évekbeli inverze. Ugyanis nem az a jó kérdés, hogy melyik jó, melyik rossz. Az igazán érdekes kérdés az, hogyan tudunk ezekkel a hagyományokkal élni? Hogyan tudjuk őket használni, amikor a modern kor kihívásaira keresünk választ?
És nem mindig egyféle válasz kell...
