Ma gyerek vagyok, és '93-at írunk és nyár van, tehát 11 éves vagyok, és nekem van egy nagyon menő Nike melegítőm és egy nagyon béna szemüvegem; meleg van, és a Balatonon vagyok, mert hol máshol lennék, hiszen ott növök fel; és a város és annak egyik fele, a kertváros, a lakótelep meg a mezők a házunkon túl pont elegendőek számomra;
De azért nyílik kifelé a világ, mert az évben megjártam Londont és Párizst, persze nem magamtól mentem, úgy vittek, ráadásul azóta sem jártam ott; és már túl vagyok a Verne-életmű nagyobb felén meg a világatlasz egészén; és olvastam űrről, tengerekről, a föld mélyéről, kíváncsi emberekről és félelmetes szörnyekről; és eldöntöttem, hogy én is kíváncsi ember leszek, és megküzdök a félelmetes szörnyekkel; az csak később derült ki, hogy a félelmetes szörnyek bennünk vannak, megküzdeni velük meg egy élet dolga lesz;
De akkoriban minden a fejben meg a képzeletben történt, és én arra vártam, hogy mikor látok valami fantasztikusat, és akkor jött két mesélő, akik egy egész nemzedéket tudtak elvarázsolni filmjükkel; jött Spielberg és jött Chrichton, Michael Chrichton, aki ma meghalt, és bár világhírű író volt, nem tudok róla szinte semmit, nem is jutott eszembe évekig; de ma bevillantak előttem a Jurassic Park megunhatatlan képsorai, '93 nyarán a fapados moziban, székhez szegezve a látványtól, a sztoritól és a módszeresen adagolt idegfeszítő akciótól; és a film Amerikában egy egész nemzedéket változtatott dínómániássá; persze melyik kölyök nem dínómániás;
Nekem viszont már akkor is bizsergett valami az agyamban, hogy valami többről is szólt ez a történet, mint a T-Rex kitátott állkapcsa; mert Spielberg, a nagy mesélő Michael Chrichtonnal egyetemben imádott tanítani és tanulságot levonni a nézők, ez esetben a kissrácok számára; és az valami olyasmi lehetett, hogy az emberiség nem nőhet az égig, a gőgös tudomány nem játszhatja el a teremtőt, mert mindig van valami, ami nagyobb nálunk, amit mi nem irányíthatunk; és csak a természet tökéletes, de mi nem: korrumpálhatóak vagyunk, becsvágyóak vagyunk, gyengék vagyunk, rövidlátóak vagyunk; és nem tudunk semmit, legfeljebb sejtelmeink lehetnek a világegyetemről. Alázat, na, ezt a szót kerestem.
RIP Michael Crichton.
És a film megunhatatlan dallama, John Williamstől, ki mástól?