A Cserehát egy eldugott zsákfalujában, Csenyétén néhány napja egy jogosítvány nélküli,16 éves fiú részegen, 100 km/h feletti sebességgel fának ütközött a nem rég kapott Ford Fiestájával. Egy tizennyolcéves, várandós lány és tizenegyéves fiú a helyszínen meghalt, a sofőr és két másik utas kórházba került.
Tegnapelőtt jelent meg a GfK Hungária idei vásárlóerő-kutatása. Eszerint az ország legkisebb vásárlóerejű emberek lakta, legszegényebb települése Csenyéte - az itt élők rendelkezésére álló, szabadon elkölthető pénzösszeg mindössze az országos átlag 37,6%-a.
Már ez a két friss hír sokat sejtet a csenyétei mindennapokról, de még ijesztőbb ha kicsit utánanézünk a településnek. A falu honlapja a megboldogult Informatikai és Hírközlési Minisztérium által készíttetett sablonoldal, kistelepülések tucatjai bírnak ugyanilyennel. Az oldalhoz valószínűleg elkészítése óta nem nyúltak hozzá, a bemutatkozáson kívül nem sok mindent tartalmaz. De az is épp elég kemény:
1243-ból származó oklevél említi először Chenata néven, ekkor adományozta IV. Béla (1235-70) a zsólyomi ispánnak. 1323-ban már úgy említik, mint Fáj és a Jánoki uradalom határosát. 1532-ben 5 jobbágytelek van rajta, de 1565-ben már csak kettő. Amikor a törökök az alsó- és felsőgagyiakat elhurcolták, a csenyétiek behódoltak. (Aratás idején évi adófizetésre kötöttek egyezséget a törökkel.) 1711-es pestis megtizedelte lakóit. A településen csupán csak két középbirtokos család élt. A csereháti Szárazvölgy legvégén fekvő település. 441 lakosú település, mely 95%-os cigány kisebbségből tevődik össze.
Valójában a cigányság sokkal szegényebb lett, mert hagyományos kultúráját vesztette el szinte teljesen (kézművesség, gyűjtögető életmód, muzsikálás). A helyzet nehézségét csak fokozta az is, hogy örökölték a falut, de nem örökölték a parasztgazdasággal együttjáró életformát. Az addig virágzó kertek elgazosodtak. Az istállók, az állattartáshoz szükséges épületek lebontódtak. A földek műveletlenek maradtak. Rengeteg gyümölcs- és más haszonfa pusztult el. A házak nagy részét is lebontották. Tavaly földig rombolták a falu legszebb középületét, a református parókiát, a még viszonylag épségben álló templom bútorzatát felvágták és eltüzelték. A mai felnőtt cigány generáció valószínűleg még csak nem is sejti, hogy a vályogházak szétverésével őseik munkáját tette tönkre. A még létező parasztgazdaságok megdézsmálásra, fosztogatása szintén elválaszthatatlan jellemzője lett a falubeli életnek.
A gyakorlatilag csak cigányok lakta faluról riportot készített az elmúlt években a Népszabadság, a Magyar Nemzet, s egyik cikkében röviden érintette az Index is.
Romhányi Tamásnak a Népszabadságban, 2006-ban megjelent, Cserehát, gyalogos övezet című írása szerint 450-en élnek a faluban. Közülük 250-en kiskorúak, nyugdíjaskorúak viszont mindössze 22-en vannak. Ismerve a hazai korfát, megdöbbentő adat. Ez a falu nem elöregedik, hanem (létszámában) nagyon gyorsan gyarapodik. A szerző a harmadik világ számára kidolgozotr ENSZ-program helyi próbaprojektjétől vár némi javulást, miközben polkorrekt nyelvezettel sorolja a problémákat, a munkanélküliséget, a napi két buszjáratot, a düledező házakat.
Nem így a Magyar Nemzetben Balavány György 2008. februári írása (Far-hát): az általa festett kép még sötétebb, a szavak keményebbek. A cigány honfoglalás három családdal kezdődött. A közvilágítás hiányos, mert a helyi fiatalok ledobálják a lámpákat. A faluban senki sem dolgozik, egy-egy család százezres nagyságrendű állami juttatásban (munkanélküli- és szociális segélyben, gyesben, családi pótlékban, árvaellátásban, stb.) részesül. A más településről átjáró orvos csak akkor hajlandó rendelést tartani, ha végig ott van a szintén máshol élő polgármesterasszony is, különben tarthatatlan állapotok uralkodnak. A helyi roma polgárőrség idős vezetője próbál rendet tartani: „Úgy tessék rám nézni, megértem a hatvannyolc évet, és börtönben még soha az életben nem voltam. Tetszik tudni, cigány embernél ez nagy dolog.” Ő próbálja felvenni a harcot a városból kijáró, 3600-4800%-os THM-mel hitelező uzsorásokkal A megkérdezettek általában arra panaszkodnak, hogy nehezen élnek, nem ad elég pénzt a tanács.
Bodoky Tamás indexes riportja (Száz wififalut, ezeret!) a WiFi falu kezdeményezésről szól, s csak érintőlegesen Csenyétéről, de ez a néhány részlet sem üt kisebbet, mint Balavány sorai. A falu korábban idézett honlapján túl Csepeli György tapasztalatait idézi. Csepeli azt mondja, Csenyétén utoljára egy korábban afrikai önkéntesként dolgozó holland férfi próbálkozott társadalomfejlesztéssel: egy Afrikában bevált burgonyafaj termesztésére próbálta rábírni a lakosokat, ám végül a túlerőnek engedve inkább ő asszimilálódott a helyi életformához.
A riportok minden sorából sugárzik a kilátástalanság. S ez a reménytelenség, a Csesznyéte-modell egyáltalán nem egyedülálló az országban, pláne a Csereháton. Sok kistelepülés indult már el ezen a kivilágítatlan, töredező aszfaltú úton. Hogy mit lehet tenni, nem tudom. De mindent meg kell próbálni, a wifitől, a felnőttoktatáson és a bentlakásos kollégiumokon át, a helyi kézművesség újraélesztéséig. Hátha. Akkor is, ha ez civilizátorkodás - mert ha nem sikerül, a kiskertek megdézsmálása, az utcai rablások, a faluszéli gyilkosságok előbb-utóbb az egész országot teszik élhetetlenné, döntik a nyomorba
