Nyakó István és Újhelyi István, a magyar politika két géniusza a napokban a nagyváradi Magyar Ifjúsági Értekezleten oktatta az új RMDSZ-es politikusnemzedéket. Az MSZP szóvivője által sem cáfolt beszámolók szerint ilyesfajta bölcsességekkel:
„Ha szavazásra akarjuk bírni az embereket, ellenséget kell keresni, ha nincs, akkor démonizáljunk valakit, mert ma már csak ettől mennek el az emberek voksolni.”

 Hogy miért éppen az ő tudásuk az, amit tovább kell örökíteni az utódoknak, nem tudom. De amióta Szíjjártó Péter politikai kommunikációt oktat, efféle dilemmákkal nem is kínzom magam. Nyakó és Ujhelyi széles látóköréről és empatikus érzékéről viszont szép bizonyítványt mutat, hogy annak a közösségnek beszél az ellenségkép fontosságáról, amely hazájában évtizedek óta éli napjait ebben a szerepben.

 A politikai kampány woodyalleni megközelítését, miszerint minél mocskosabb, annál jobb, semmiképpen ne osszuk, de álszentek se legyünk: mégsem egy fehér zakós úri sportról van szó. Ne is fecséreljük az időt olyan kijelentésekre, hogy példátlan szavak ezek, mert egyáltalán nem azok, hagyjuk a felháborodást is másra.

 De két kérdés azért nagyon kínoz. Vajon a sikeres démonizáló és ellenséggyártó politika példájaként felhozták-e a 2002-es, 23 millió románnal operáló, illetve a 2004-es, „jönnek a határontúli magyarok és elveszik a nyugdíjat meg a szociális támogatásokat” jeligéjű kampányokat? És ha mégsem, akadt-e egyetlen ember legalább a hallgatóságban, aki pár éve még a megtestesült ellenségkép volt, most pedig felállt, és elküldte Nyakóékat a halál farkára?