Először is szögezzük le: márpedig olyan szó, hogy „gyűlöletbeszéd”, jó ízlésű ember számára nem létezik. Ideje volt, hogy akik ezzel a kérdéssel komolyan foglalkoznak, találjanak egy tisztességes kifejezést az amerikai hate speech tükörfordítása helyett. Ha egy alkotmányos törvénytervezetet nem is sikerült megalkotni, magát a magyar terminust (gyalázkodás) talán igen.
Ma, július 4-én, vessünk egynél több pillantást is a tengerentúlra. Nem csak e csúnya nyelvi amerikanizmus miatt érdemes figyelmünkre az ottani politikai és alkotmányos gondolkodás. A napokban szinte egyszerre hozott nagy érdeklődéssel várt alkotmányértelmező határozatot mindkét ország legmagasabb bírói testülete. A washingtoni döntés a fegyverviselés jogáról most kevésbé érdekes számunkra. Az Alkotmánybíróság határozata kapcsán azonban sorra hivatkoznak képzett és képzelt jogtudósok az Egyesült Államokra.
Valóban, a hate speech fogalma, édestestvérével, a political correctness-szel együtt onnan érkezett hozzánk a kivándorlók útján. Mindez azonban ott inkább nyelvi illemkód, mintsem büntetőjogi kategória. Hogyan is lehetne az. Az USA alkotmányának első kiegészítése ugyanis egyértelműen tiltja bármiféle törvény megalkotását, amely korlátozná a szólás szabadságát. Hogy maradt ki az eredeti szövegből, nem tudom, valószínűtlen hogy az alkotmányozó atyák ennyire figyelmetlenek lettek volna, vagy éppen a témakör tárgyalására kijelölt napon tartottak volna bohém estét. Egyszerűen ennyire triviális volt számukra polgáraik eme alapvető szabadságjoga. És azóta sem kérdőjelezheti meg ezt senki, aki számít arra, hogy utána még komolyan vegyék.
Ha már sikerült ilyen messzire kalandozni, engedjünk magunknak még egy nagy ugrást térben és időben. A most elutasított törvénytervezet kapcsán leggyakrabban előhozott történelmi példa a két világháború közötti Németországé. Weimarizálódásról hallani, új, magyar Führerről, holokausztról és gázkamrákról, amennyiben nem lépünk fel a törvény legteljesebb szigorával a hangos szélsőséges kisebbség ellen.
Hadd emlékeztessek én is: Adolf Hitler a friss, ropogós Mein Kampffal a kezében, és hívei számára megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel hagyta el a landsbergi zárkát. Vajon képes lett volna maroknyi követőjéből nagy mozgalmat építeni, ha sörpuccsa után a rendszer ellenségeként letöltött börtönbüntetés helyett csak egy megérdemelt seggberúgást és gúnyos röhögést kap? Persze tudom, hogy a kérdés költői: nem fog belegondolni, aki most is adu ásznak hiszi a kopásig lobogtatott lapot.
Megértük ezt is: ma a szélsőségekkel való összejátszás vádját kaphatja, aki kiáll a szólásszabadság mellett. Liberális demokráciánk egyik alapvető szabadságjogát féltőből ma fasiszta szekértoló lehet. Ne feledjük, mindez politikai érdekből motivált. A kormánypárt(ok) és az udvar értelmisége jól tudja, a fenyegető szélsőség képe talán az egyetlen, amivel megtarthatja hatalmát.
Mi tegyen ilyenkor az újságiró, blogger, a hangját hallató polgár? Először is rántsuk le a leplet minden hasonló manipulációról. A mérkőzés még nem ért véget, láthattuk, az alkotmánybírák lelki terrorizálása már elkezdődött.
Ugyanakkor azt se hagyjuk, hogy tisztességtelen és erkölcstelen vélemények miatt az egész társadalmat zsarolhassák. Akivel lehet, vitatkozzunk, akivel nem, tegyük nevetségessé.
És semmiképpen se hagyjuk, hogy fenyegessék nehezen megszerzett jogunkat, a szólás és vélemény szabadságát!
