Amikor vasárnap hajnali ötkor berreg a vekker, csak egy gondolatunk lehet. Na mész te a jó büdös francba! Kikívánkozik ez belőlünk, nem túl toleráns ilyenkor az ember. Pár héttel ezelőtti önmagunknak címezzük a gorombaságokat. Annak az önmagunknak, amelyik ismét arra adta a fejét, hogy a szavazás napját hajnaltól estig szavazatszámlálóként töltse. Az első kávé elhozza a lehiggadást is, minden kis korty mellé jár az önnyugtató magyarázat: a demokrácia szolgálatában állunk.

 Az első vidám pillanat, amikor látjuk, hogy spóroltak a kiadott szavazólapokkal, a körzet szavazásra jogosultjainak csak úgy 80%-ára futja. Értem én, hogy nem számítanak túl nagy részvételre, de mi van, ha mégis eljönne mindenki szavazni? Egyszer csak közöljük, az akció a készlet erejéig tartott?
 Ez kitűnő apropót ad szavazatszámláló bizottságunknak egy olyan, estig tartó diskurzusra, ahol a delegáló szervezettől függetlenül teljes az egyetértés. A régi kabarétréfa nyomán: Mi került ebben a szavazásban négy és fél milliárd forintba? Számolunk, és mindent összevetve és jóindulatú felfelé kerekítésekkelel sem jön ki az öszeg fele sem. Vagy mi hagytunk ki valamit a számításból, vagy a „közeli” cégek nem hagytak ki semmit, s némi extraprofittal oldották meg az egészet.

 Amikor eljön az idő, hogy a hajnalban félálomban összecsapott szendvicsből az elsőt betúrjuk, na akkor jut eszébe a kolléganőnek a múlt heti véres pisijét megemlíteni. A felvetés teljesen ontopik, két kérdés az egészségügyről szól. De a gyomor kellőképpen akaratos és öntudatos ahhoz, hogy az ezután következő össznépi egészségügyi félóra elől inkább kimeneküljünk a fél szendviccsel a szánkban. Irány az utca, szigorúan a portás érintésével.

 Az információt bizony szűken mérik a szavazókörben, az egyetlen hírforrás a portásfülkében található rádió.
 A portások ritkán keltik fel a figyelmet, ez az itteni azonban valahogy mégis megteszi. Öltönyben, nyakkendőben (lehet vagy 30 éves rajta a cucc) hallgatja a vasárnapi misét a rádióból. És csillogó szemmel kommentálja a részvételi eredményeket: „jól állunk”.
 Hogy miért éppen nekem? Úgy tűnik, él még a sztereotípia, a bizottságból nyilván a kölyök a fideszes. Nem tiltakozom, hallgatom egy kicsit vele a misét.

 A szocialisták által delegált tag bizalmasan megsúgja, ő azt az utasítást kapta a pártközpontból, ne is szavazzon. Az érdektelenségre játszanak. Aztán elkezd győzködni. Aztán egyre jobban felhúzza magát, már kiabál, teljesen elkapja a hév. Végül, pártutasítás ide, pártutasítás oda, csak leszavaz a három nemmel.

 A szavazatszámlóknak kiadott útmutató külön foglalkozik a szavazás közben történő halálesetek problematikájával. Nem véletlenül, minden választáson van egy-egy ilyen szomorú eset. Délután halljuk, már hárman haltak meg a szavazóhelyiségekben. Ezután különösen aggódó tekintettel nézünk minden fehér arccal bebotorkáló nénikére és bácsikára. Ahogy kilépnek az ajtón, egyöntetű sóhaj az egész bizottság részéről, ezt is megúsztuk.

 Szavazókörben lenni jó, ha az ember mindenki előtt szeretné megtudni a végeredményt. Mert azt már abból is sejteni lehet, kik jönnek el szavazni. Sztereotípia bennünk is van. Hol maradtak a szomszédból a nyugdíjasok? Olyanok jönnek sorra, akiket eddig nem is láttam? Itt már látni, más lesz ez az eredmény, mint korábban.
 De a legbiztosabb jelet mindig a rátarti szavazók adják. Vannak, akik nem vonulnak be a szavazófülkébe, hanem lelkesen, a szavazóbizottság előtt ikszelnek. Ilyenkor mindig arra gondolok, remélem találkozunk holnap az utcán, és pajkosan rájuk kacsinthatok.
 Mert akik nyíltan, a szavazóbizottság orra előtt csórják be nagy lendülettel az ikszet, azok szoktak szopni általában.
 Most is így lett.

(Képeink illusztrációk, nem a történetben szereplő szavazókörnél készültek.)