Az évet szokás szerint Sólyom László nyitotta egy parádés, mindent elsöprő beszéddel. Igaz, ha az emlékeim nem csalnak, nem tudnék felidézni belőle semmit. Számba vettem azokat a jelenségeket, melyek Magyarország szellemi, gazdasági fejlődését a legsúlyosabb mértékben akadályozzák. Az Orbán-fóbiát, a konszenzusképtelenséget és a politikai ellenfelek egymás iránt érzett olthatatlan gyűlöletét. Ez ma legalább annyira aktuális mint volt egy évvel ezelőtt. Egy éve láttam egy embert (Salamon András) Friderikusznál, akit sem előtte sem azóta nem láttam a magyar televíziózás bugyraiban és aki egészen új távlatokat nyitott meg a gyűlölet kifejezésében. Senki nem találná ki, hogy kivel szemben. Egy egészen kivételes cikket olvashattunk Schiffer András jogásztól, a Védegylet alapítójától arról, hogy hol veszett el az SZDSZ kérlelhetetlen dogmatizmusa az emberi jogok iránt és hogy miért nem szabad a Szabad Demokratákra szavazni. Feledhető cikket tett közé az osztrák Der Standard Paul Lendvaitól, aki a régi kliséket leporolva vádolta antiszemitizmussal, rasszizmussal, szóval a szokásos hülyeségekkel a hazai konzi ellenzéket. Horváth Zsolttól megtudhattunk, hogy Orbán a KDNP-be tart. Január végén az Új Egyensúly program kapcsán arról elmélkedtem, hogy a reformokat mi különbözteti meg a szimpla megszorításoktól. Közben kiderült, hogy Járai Zsigmond lett Európa legjobb jegybankára a Banker Magazin (ja, ja, bankárkormány stb.) szerint. Közben kordont is bontottak fideszes néphergelőink a főpolgár segítségével és a rendőrség is aktivizálta magát a Kossuth-téri rendteremtésben. Blogot nyitott Fodor Gábor, hogy aztán júliusban be is zárhassa azt és február lezárásaként jutott még nekünk egy kis szélsőségességgel vádolgatás és az a bizonyos ázsiai dokumentum is.
Márciusban kísérletet tettem arra, hogy bemutassam néhány ország utcai politizálással kapcsolatos tapasztalatát nem túl sok sikerrel: még mindig vannak magukat demokratáknak vallók, akik szerint a politizálás helye nem az utca. Az utcai politizálás pejoratív értelmű bemutatását éppen csak megelőzi az antiszemitizmussal való állandó riogatás, főleg olyankor, ha a kormánypártok szarul állnak a közvélemény-kutatások tükrében. Azt is megértük, hogy a Kádár-kor főkommunikátorainak egyike Aczél Endre elismerte: „Magyarország a kilencvenes évek éllovasából sereghajtóvá vált.” Március 15-e kapcsán felháborodásomnak adtam hangot a hőzöngő hülyék miatt, akik a tojást nem rántottának, hanem önvédelmi fegyvernek használták. Semmivel sem vetekedő érzéseket keltett bennem Kupper András bírósági győzelme 12 értelmiségivel szemben, akik egyszerűen lenácizták Kuppert, mert az 45-öt nem úgy értelmezte, ahogyan ők. Még ebben a hónapban Gyurcsány megdicsérte az orosz demokráciát (sic!) és a Népszabadság is átállt a posztfasiszta Északi Liga oldalára. A 2007-es év kísérőjelensége a Fidesz népszavazási kezdeményezésének folyamatos gáncsolása volt.
Áprilisban is újra meg újra fellángolt a vita az árpádsávos zászlóról, és Fábry Sándornak is meg kellett küzdenie az inkvizíció mai nagymestereivel a közszolgálat legnagyobb dicsőségére. Ezenközben kiderült, hogy Mihancsik Zsófia még a Klubrádiónak is vállalhatatlan, műsora a kiegyensúlyozottság egyetlen tartalmi követelményét sem elégítette ki, pedig mi, a Reakció szerzői és olvasói mindent elkövettünk, hogy összekaparjunk 273 konzervatív gondolkodót, akiknek személye e kényes ízlésű szerkesztőnek is megfelelt volna, mindhiába. Közben Kósa bunkóságból jelesre vizsgázott és volt kénytelen elnézést kérni Dávid Ibolykától. Vulgár Györgynek is szembe kellett néznie az ORTT mardosó karmaival, miután műsora a kielégítetlen gyűlöletvágyaknak adott helyet és időt. A költségvetési tanács ellenzéki ötletét pedig felkarolta az azt addig masszívan elutasító kormánytöbbség is.
Májusban már láttuk, hogy a különgép igénybevétele nem csak Orbán privilégiuma, bár ez nem keltett már akkora felzúdulást, mint a korábbi kormányfő bostoni kiruccanása. És azt is megfigyelhettük, hogy a franciák egészen különösen értelmezik a demokráciát: kimennek az utcára tüntetni…Közben pedig szép csendben Orbán Viktor heroikus küzdelemben pártelnökké választódott. Nem az újságírók hónapjaként íródik be 2007. májusa a médiatörténetbe: előbb Bakács Osonkodó Tibor nevezte a közszolgálati Tv-n nélkülözhetetlennek a miniszterelnököt, majd Kóczián Péter rúgták ki a Szélesvásznú tv-ből.
Júniusban az AB jóvoltából sokan megtudták, akik addig még nem, hogy lehet majd valamikor népszavazni is és az MTV is befizette a maga szokásos büntijét az évek óta megtűrt Nap-Kelte újabb produkciója okán. Ezúttal Bánó András műsorvezetési eljárást nem tolerálta a hatóság. Igazi szakértői forrásból, adatolva, bizonyítva az is világossá vált, hogy Gyurcsány egyszerűen idegroncs, aki se a kezével, se a lábával nem tud mit kezdeni. Hogy másról már ne is beszéljünk.
Júliusban megismertük Kálmán László nyelvész nevét és azt is megtudhattuk – igaz néhány év késéssel, hogy ma már a kormánypártok is egyetértenek a Monetáris Tanács tagjai számának szűkítésével, holott azt korábban ők maguk bővítették ki. És mégis forog a Föld…
Augusztusban megalakult a Magyar Gárda. Még e hónapban a Lánchíd Rádió (az meg mi?) egyik szerkesztője ormótlan tréfát engedett meg magának Szetey Coming Out Gáborral szemben, amiért elnyerve méltó büntetését, távozott a rádiótól.
Szeptemberben Gyurcsány bejelentette 48 pontját. Ezzel és a korábbi programjaival összesen előre megnyerte az NBA következő 2 szezonját. A hónap talán legszebb próbálkozása a Klubrádió- Népszabadság tengelyhez köthető. Becsületükre legyen mondva megpróbálkoztak a lehetetlennel. Az internet korábban bizonyítani akarták, hogy Orbánt faképnél hagyta Nicola és hogy csak Gyurcsányt tekinti igazi partnernek a franciák frissen becsajozott elnöke. Hát mondanunk sem kell: nem így volt! Az is kiderült, hogy Orbán nem a piros csíkosat szereti és hogy Cúslág úrnak benn tágasabb.
Október úgy indult, mintha álmaink országában élnénk: van ez a nemzetbiztonságért felelős miniszter…valami Szilvásy, aki megpróbálta Topolánszkyt megszorongatni. Előtte azért konzultált Putyinnal is, aki ugyan radikálisabb megoldást javasolt, de ezt a mi Gyurink a körülményekre való tekintettel (értsd: már nincs diktatúra) elutasította.
Novemberben Gerő András doktori disszertációjában minden kétséget kizáróan igazolta, hogy az államfő beszari. A védés a Nap-Kelte és a Friderikusz Most című műsorok (sic!) irányítóiból álló bizottság előtt történt. A dolgozatot jelesre értékelték. Közben a kormány már elfelejtette, hogyan szidalmazta ellenzékként a Milleniumi Országjárót, ezért aztán ő maga is szép vastag, informatív sajtótermék előállítását kezdeményezte Új Magyarország címmel. Az SZDSZ-ről ill. annak kormányból való távozásáról kisebb, a politikai élet általános történéseiről egy kicsit nagyobb lélegzetű elemzést rottyantottam össze.
Decemberben pedig ombudsmanokat kerestek és szavaztak le, Orbán pert nyert az IRM-mel szemben, mert a bíróság szerint elmondhatta, amit az IRM szerint nem és elhatárolódásainak újabb állomásaként a Fidesz elnöke nemet mondott a Magyar Gárdára. Megverték Csintalan Sándort négyen, csuklyásan, gusztustalan módon. A műsorvezető néhány hetes kiesése elég is volt ahhoz, hogy Magyarország sereghajtóvá váljon. Karácsonyi ajándékként pedig közölték velünk, hogy nem lesz kormányzati negyed, nem szórunk ki az ablakon 80 milliárd forintot a nincsből. Vagy talán mégis?
