E poszt élesítésének pillanatában jár le a határidő, amelyet a nemzetközi közösség szabott a Koszovó státusáról folytatott albán–szerb tárgyalások befejeztéül. A tartomány függetlensége küszöbön áll. Kérdés, mi lesz ezután. Beindul-e a dominóeffektus? Lángba borul-e újra a Balkán? Fellázadnak-e újra a macedóniai, vagy a presevo-völgyi albánok? Szétesik-e Bosznia? Mi lesz a délvidéki magyarokkal? Bár a Kedves Olvasó a Papírreakció januári számában Nagyrabecsült Kollégánk tollából mélyreható áttekintést kap majd Európa hátsó udvaráról, nem álljuk meg, hogy a mai jeles dátumhoz érkezve ne fussunk át pár forgatókönyvet. Tessék csak, tessék, lehet tippelni.Megegyezésre aligha kerülhetett sor, tudta ezt mindenki. Pristina már jó ideje hangoztatta, hogy röviddel december 10-e után kikiáltja a függetlenséget, Belgrád pedig kétségbeesetten ragaszkodott a nemzetközi jogi fikcióhoz, Szerbia területi integritásához. A mostani, meghosszabbított határidő kissé képmutató módon csak arra szolgált az EU-USA-orosz trojka részéről, hogy némileg elodázza az Elkerülhetetlen formális megállapítását. Nyolc éve tart ez az elodázás. Hiszen aki 1999. június 12-én hajnalban a tévéképernyők előtt követte a NATO-erőknek a helyi albánok által üdvrivallgással fogadott koszovói bevonulását, az tudta, hogy történelmet lát, méghozzá élőben: nyolcvanhat esztendővel az Oszmán Birodalomtól történő visszaszerzése után Szerbia ismét elbukta Koszovót, s az de facto függetlenné vált.
Paradox módon – pusztán pszichikailag – talán a szerbek is jobban jártak volna, ha akkor a nemzetközi közösség gyorsan pontot tesz az ügy végére. Ez esetben egyértelműen Milosevicsnél marad a vödör kaki, s a magát kicsit eltaktikázó öreg machinátort Koszovó elvesztéséért felhúzhatták volna az első lámpavasra. Nem így történt, aminek nyomós okai vannak. A nyugat-európai országok a lehetséges balkáni következményektől és a saját szeparatista mozgalmaiktól félve visszariadtak egy autonóm tartomány függetlenségének azonnali elismerésétől. Meg aztán ott volt Oroszország is, amely szintén a precedenstől tarva és balkáni befolyásának maradványait összerakosgatva azokban a kritikus napokban még egy lövészszázadot is átdobott Boszniából Pristinába bohóckodni. (Az éppen heves pakolásban lévő szegény szerb tisztviselők így pár óráig azt hihették, megszabadultak Amerika és az albánok karmaiból.) A nagyhatalmi boszorkánykonyha kifőzte az 1244-es ENSZ biztonsági tanácsi határozatot, amely felfüggesztette ugyan a szerb főhatalmat a tartományban, de azt egy ma már nem is létező ország, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság részének ismerte el. Az Igazság Pillanatának elkövetkeztét azonban maximum késleltetni lehetett, s az Ahtisaari-terv képében a Végzet immár itt kopogtat. A nagy orosz kardcsörtetés, ENSZ BT-határozat, közös EU-álláspont ide vagy oda, Koszovó függetlenségét egy idő után de iure is mindenki el fogja ismerni. Spanyolország, Románia, Szlovákia is. Egy idő után még Oroszország is. A kérdés csak az, mi lesz közben és utána?
Először is, mi lesz Koszovóval? A nemzetközi közösség most ugyanazt műveli, amit a kilencvenes években: az etnikai helyett a titói furfanggal megállapított belső közigazgatási határok államhatárokká avanzsálását. Hallani a soknemzetiségű Koszovóról szőtt különböző elképzeléseket, ami persze harsány röhögést vált ki a Balkánt csak egy kicsit is ismerők körében. S valljuk be, nehéz értelmes érvekkel megmagyarázni az Ibar folyótól északra homogén tömbben élő szerbeknek, hogy ha a folyótól délre élő albánok elszakadnak Szerbiától, akkor nekik miért kellene velük tartaniuk. Egyértelműbb viszont, hogy mi fog történni a szerb szórvánnyal. Egy részük valószínűleg már csomagol is.
Skopjéban hevesen rághatják a körmöket mostanában. Hiszen nagy kérdés, mi lesz ezután Macedóniával? Egyes becslések szerint egy manipuláció nélkül lebonyolított népszámlálás kiderítené, hogy az ország gyorsan növekvő albán népessége immár az összlakosság harminc százalékát is kiteheti. Az UCK helyi kistestvére a 2001-es minipolgárháborúban megmutatta, hogy ott van a szeren. Nem kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy a keményebb fiúk Koszovó példáján felbuzdulva már a második felvonásra készüljenek. Ilyesmiről nyilván odaát is gondolkodnak páran. S ami fontosabb, ugyanezek valószínűleg fegyvereket is csempésznek. Ismételten.
Mi fog történni Szerbiában? Mivel Miloseviccsel anno nem etették meg a saját produktumát, azt a bizonyos vödröt most Tadics és Kostunica tologatják egymás elé, s valószínűleg közösen kell elfogyasszák a tartalmát. Csak erre várnak a hatalom közelében a radikálisok, akikhez képest Ján Slotáék a Nyílt Társadalom Alapítvány budapesti irodájának munkatársai. Ráadásul legújabb rigómezei csatavesztésével Szerbia sem feltétlenül ér még a keserű menü végére. Desszertnek ott van a Presevo-völgy, a Koszovóhoz tapadó, albánok lakta három dél-szerbiai járás, ahol röviddel a szomszédos balhé után a helyi erők már szintén megtartották bemutatkozó toleranciatáborukat.
Nagy kérdés, hogy mi lesz Bosznia-Hercegovina sorsa? Az egyébként is minimális hatáskörű közös intézmények gyakorlatilag nem működnek, a szerbek Koszovóra pillantgatva vérszemet kaptak. Az 1995-ös daytoni rendezést ők amúgy is csak átmeneti állapotnak tekintették. Most elérkezni látszik a várva-várt pillanat: ha Koszovó leléphet, miért nem szakadhatnának ki ők is, később Szerbiához csatlakozva? Ha pedig Banja Lukában megnyomják a katapultgombot, akkor az együttélési potenciáljukért kevéssé dícsért hercegovinai horvátok sem akarnak majd túl sokáig a bosnyákokkal közösködni. Kérdés, utóbbiak mit szólnak majd a szerb–horvát búcsúszimfóniához.
Arról kétségünk se legyen, hogy a Koszovóból majdan útra kelő újabb szerb menekülthullámot Belgrád – az eddigi gyakorlatnak megfelelően – a Vajdaságba, méghozzá jórészt magyar településekre fogja irányítani. Amikor majd az albánok által épp elüldözött s az üresen álló zentai polgárházba költöztetett koszovói szerb juhpásztor magyar szomszédján fogja leverni minden keservét, Göncz Kinga tárcsázhatja szerb kollégájának számát.
Kérdés, Belgrádban vajon felveszik-e majd a telefont.
