Nos, játsszunk el a gondolattal, hogy egy normális országban élünk. Ennek értelmében próbáljunk valódi, értelmes vitát folytatni arról a gondolatmenetről, amire a jelenleg messze legnépszerűbb hazai párt elnöke építené fel a Fidesz új eszmevilágát. Orbán bálványosi beszédén próbáltam elmélkedni a mai Magyar Hírlapban.
Legyen ez egy vitaindító, és találjuk ki, hova vezethet ez az alapjában véve szimpatikus, ám egyelőre nehezen összeálló eszmerendszer.
Alapja lehet mindez a Fidesz megújulásának? Vagy légvárakra épülnek a gondolatok?
Engedni a hatvannyolcból
A csíki sör, a csorbaleves és a székely–magyar barátság évenkénti újrakötése mellett jellemzően Orbán Viktorról szólnak a bálványosi találkozók. A Fidesz elnöke az idén nem a szocikat gyalulta, inkább átfogó eszmefuttatásba kezdett az európai ideológiák erőviszonyának lehetséges elmozdulásáról.
"Magyarországon régi, kisszerű, provinciális politika uralkodik" – mondta beszédében Orbán Viktor. A sommás kijelentés helyességét Daróczi Dávid kormányszóvivő azonnal igazolta. A Nyakó István-i tehetséggel megáldott szpíker azt bírta mondani: "Orbán Viktor menetrendszerűen rárontott a baloldalra, és kiátkozta a nemzetből azokat, akik másként gondolkodnak, mint ő." Ez a megnyilatkozás egy nettó gonoszorbánozás, aminél kevés provinciálisabb dolog létezik a magyar közéletben, ráadásul köszönő viszonyban sincs a beszéd témájával. Egy null Orbánnak. De miről is beszélt a Fidesz elnöke Bálványoson?
A múlté már a jövő
A 2000-ig töretlenül fejlődő, mérsékelt konzervativizmusra, szabadelvűségre és polgári értékekre épülő fideszes eszmerendszernek nem biztos, hogy jót tett a jövőről való álmodozás. Űrfilmekbe illő hipertérugrásokhoz hasonlítottak azok az elmúlt évekbeli manőverek, amelyeket a Fidesz nevű űrhajó hajtott végre. Épp itt volt az ideje, hogy a kapitány végiggondolja, hova is repülne az eszmék galaxisában. De ennyi elég is a sci-fi metaforákból. A Fidesz elnöke amúgy is a múltban húz egy választóvonalat: 1968-at tekinti döntő fontosságú évnek.
Orbán szerint most Európában új, a ’68-as eszmék meghaladására épülő politikai és szellemi korszak kezdődött. Utóbbiak ugyanis utópisztikusak voltak, mert nem lehet megszabadítani az embert a vele született tulajdonságaitól. Az erről elmélkedő Orbán mintha hájjal kenegetné az értő közönség hallójáratait: úgy véli, a PC, a politikai korrektség követelménye gúzsba kötötte az európai politikát. Továbbá: a jobb- és baloldal hagyományos felosztása mára teljesen értelmetlenné vált nálunk is. Így van. Az eredetileg a szabadság, egyenlőség és testvériség filantróp melléktermékeként létrejövő píszí követelménye mára furkósbottá vált, és az új kor jezsuitái ütik vele a valóban szabadon gondolkodni próbáló eretnekeket.
Így változtak át a szabadság apostolai dogmatikus csőszökké. Közben azokat az eszméket és értékeket állították be szűk látókörűnek, lejárt szavatosságúnak, amelyeket szem előtt tartva színesebb, szagosabb, horribile dictu, igazabb életet lehetne élni. Kérdés viszont, hogy mennyiben tehet erről ’68?
A posztmodern leves
Orbán Viktor cezúrát alkalmaz a hatvannyolcas és az ezzel szemben álló eszmék elválasztására. De vajon ketté lehet-e osztani az elmúlt évtizedek ideológiai irányzatait? Talán nem éppen az a (részben ’68-ban gyökerező) posztmodernség legmaradandóbb hatása, hogy összefolynak az eszmék és ideológiák? Ebből a mindent magába fogadó, íztelen posztmodern levesből mi alapján tudunk kiszűrni koherens, használható és élhető eszmerendszert? Főleg, ha mi magunk is benne úszunk!
Előfordulhat az is, hogy a hatvannyolcas ideológiák és jelszavak némelyike tökéletesen beleillik Orbán mai világnézetébe (míg más korabeli irányzatok, való igaz, annak tökéletes ellentétét alkotják). Vegyük például Marcuse-t, aki a párizsi ’68 egyik fő szellemi vezére volt. Szerinte a profit hajhászása olyan hamis szükségleteket teremt, amelyek az egyéneket a termelés és a fogyasztás rendszerébe integrálják. A tömegmédia és -kultúra, a reklám, az iparszervezés és a kortárs gondolkodásmódok egyaránt a létező rendszert szolgálják, és arra törekszenek, hogy kiiktassák a kritikát és a szembenállást.
Felvetődik a kérdés: mennyire áll távol Marcuse Orbántól, ha utóbbi a profithajhász elitnek ellenálló, a gondolati béklyóktól megszabaduló új többségről beszél? A hazai és nyugati viszonyok közötti különbség számlájára írható, hogy Orbán ’68-ra és korunk globalista rendszerére egyaránt a liberalizmus címkéjét ragasztja. Pedig a párizsi ellenállók és mai utódaik, a nyugati zöld-újbalos-anarchista mozgalmak tagjai vérig volnának sértve, ha valaki liberálisnak nevezné őket. Nekik ez a jelző arra a globális rendszerre utal, ami ellen nap mint nap felemelik a szavukat (és az utcaköveket). És ami ellen Orbán maga is felszólal. Nézetei alátámasztásául két politikusra hivatkozik beszédében: Merkelre és Sarkozyre. Akik viszont a neoliberális gazdasági rendszer legfőbb támogatóinak, így az Orbánhoz hasonlóan gondolkodók ellenfeleinek számítanak Európában. Így ér körbe a hivatkozások furcsa láncolata.
Hatvannyolc a négyzeten
Úgy tűnik, hatvannyolcnak legalább hatvannyolcféle értelmezése lehetséges. Szűrni lehet és kell is ebből a levesből, de nem biztos, hogy egyszerű feladatról van szó. Hallgatjuk a sokszor szimpatikus tüntetők és a néha szimpatikus világpolitikusok nyilatkozatait – és egyszer az egyiknek, másszor a másiknak adunk igazat. A versenypárti (ollé!) Orbán szolidáris (ollé!) államot akar. Merkel integráción alapuló békés Európában hisz. Sarkozy a versenyre épít, de védené a nemzetállamot. A globkritek korlátoznák a versenyt, de nem akarnak újra nemzetállamokat. Úgy tűnik, ’68 élt, él és élni fog, mi pedig tovább főlünk a posztmodern levesben.
Orbán Viktor szimpatikus gondolatok egyelőre nehezen összeálló hálózatára építi új eszmerendszerét. Csiszolni kell még rajta, bár kétségtelenül izgalmasabb gondolatkísérlet, mint a 14. havi nyugdíj ötlete.
(Megjelent: Magyar Hírlap, 2007. július 24.)
