Olyan magyar történet ez a kitüntetés-mizéria. Van egy hardcore pártmunkásból átképzett ravaszdi karrierdiplomata, akiből szép csendben ambíciózus politikus lett, aki tudta, miként kell lenni jókor jó helyen, s akinek János gazdához hasonlóan jó szimata volt a hatalom megszerzéséhez és a riválisok kinyírásához.
A kormánykerék tartós megtartásához már kevésbé: eltaktikázta magát. Egy szimpatikusan érvelő, általa kissé lebecsült világos zakós fiatalember meggyőző, de nem kiütéses vereséget mért rá 1998 tavaszán. Aztán mennie kellett, a választási vereség, az választási vereség. Viszont korábban nagyon ügyesen helyezkedett a rendszerváltozás előtti kavarodásban. 1989 és 1994 között volt a csúcson. 1989-ben külügyminiszterként nyomdakész dumájának és gyorsaságának köszönhetően lenyúlta a történelmi határnyitás showját az akkor már európai bankszalonokba vágyakozó és később ezt már hiába megbánó Németh Miklóstól, aki a Horn-féle mítoszgyárral szemben miniszterelnökként egyedül dönthetett és döntött is az NDK-menekültek kiengedéséről. Azóta Horn ebből él erkölcsileg és talán anyagilag is. (Bár szokott jótékonykodni, ez tény.) Aztán Nyers Rezső első MSZP-elnököt (1957-es kormánybiztost) fél kézzel betolta a Köztársaság tér elfekvőjébe, az ízes beszédű Pozsgayt és Szűröst a politikai senki földjére, önmagát pedig az 1994-es vörös szökőár tetejére. A szocik most arra a tizenhét tonna kitüntetésre hivatkoznak, amit Horn a trabantos-wartburgos túlélő performansz PR-munkájáért kapott – túlnyomórészt Németország nyugati felén. „Na és?” – kérdezhetnénk vissza Gyulával. Ha annyira szeretik, tüntessék ki ők megint. Vagy a szocik. Kaphatna például Táncsics Mihály sajtódíjat, hiszen írt néhány könyvet (Cölöpök 1-2) amiből kis túlzással kiderül, hogy ő nyomta le az egész rendszerváltást, a többiek csak azért kolbászoltak a Parlament kapujánál, mert nem járt éppen a kettes villamos.
Szóval Németország más eset. De nem azért, mert Sólyom kicsinyes lenne a nagy Bölcs Baloldali Tekintéllyel (Boross Péter médiapandantjával) hanem mert Horn Gyula nem ott öltött pufajkát egy szovjet katonai támadás után, 1956-ban. Vegyük már észre, hogy nem Németországgal szemben, hanem a mai Magyar Köztársaság erkölcsi fundamentumával (és jópár ellenállóval) szemben lövöldözött ez az akaratos apró emberke a szovjet megszállók oldalán. Ez a legfőbb ok, amiért nem jár neki a kitüntetés, ideális esetben igazából még egy egészen kicsi állami oklevél sem, bárhogy is méltatlankodik a kormányközeli napilap vezércikkírója, aki neofita buzgalmában Hornt Nagy Imréhez hasonlítgatja. Másrészt Horn Gyula túlságosan megosztó politikus a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjének polgári tagozatához. Igaz persze, hogy az elmúlt öt évben Medgyessy és Gyurcsány olyannyira leértékelte az állami kitüntetéseket, hogy azok némelyike már csak nyersanyagként ér valamit. Kapott már boldog-boldogtalan, egyfajta bónusz lett ez a pártszolgálatokért. Hornnak persze voltak érdemei, nem akarta visszacsinálni a rendszerváltozást például, nem volt olyan idegesítő, mint Gyurcsány, meg más egyéb is, de kezeljünk már mindent a maga helyén.
Horn rafkós ősproliként a Hofi-Moldova tengely politikai nagyágyúja volt. Mesterien értett a nyugdíjasok kenyérre kenéséhez. Kiadós angyalföldi lakossági fórumokon érezte otthon magát a legjobban, az övéi között. Lehetne ezért mondjuk inkább Örökös Tiszteletbeli Nyugdíjas. Az most úgy is trendi.
