Nehéz az embernek türtőztetnie magát, amikor olyan híreket lát vagy olvas, ahol utcai tüntetésekről számolnak be. Nehéz, mert itthon rossz néven veszik, kioktatnak demokráciából, diktatórikus hajlamúnak neveznek, „az utcára vitte a politikát” szövegeket harsognak az éterbe a politikailag mindig korrekt – és véletlenül mindig kormánypárti – megmondó-emberek, ha véletlenül emberek politikai okokból az utcán fejezik ki nemtetszésüket az éppen regnáló kormány, vagy valamilyen faramuci ok folytán az éppen nem-regnáló ellenzékkel szemben.

Olvasom, hogy a francia elnökválasztás második fordulója előtt április 24-én baloldali tüntetők „sípokkal, transzparensekkel, beszédekkel” zavarták meg a francia főváros nyugalmát. „Máshol letépték vagy összefirkálták a plakátjait”.

Olvasom, hogy május 1-jén, a szakszervezetek szokásos ünnepén a felvonulás egyszer csak átcsapott Sarkozy ellenes tüntetéssé.

Aztán látom, hogy az elnökválasztás végeredményébe sok baloldali szimpatizáns nem tud beletörődni, hogy több francia városból jelentettek összetűzéseket a karhatalom és a tüntetők között. Hogy voltak olyanok, akik „sállal takarták el az arcukat, és megdobálták a rohamrendőröket” a Figyelőnet galériájában látható képek szerint a tüntetők kukákat borogattak fel, autókat, motorkerékpárokat gyújtottak fel és Sarkozy posztereket rongáltak meg Hitlerré maszkírozva a jobboldal jelöltjét.

Mindezt Franciaországban lehet. Senki nem nevezi ezeket az embereket szélsőségesnek, antidemokratikusnak, fasisztának. Egyszerűen tudomásul veszik, hogy a demokráciához ez is hozzátartozik. Ezt kell nekünk is megtanulni. Idő kell hozzá, nem vitás.