"Ezen a télen nem volt tél. Alig néhány szem hó hullott. Ősszel pedig ősz nem volt. Semmi gomba nem termett az erdőn, mert alig néhány szem eső hullott. Nem küldenek már odaföntről semmit, csak a tűz hull vissza ránk, amit mi küldünk föl." Virrasztó Jenő a kertben ült, az énekes rigót hallgatta, és szomorú volt. "Kihulltak magukból a dolgok. Az idő önkívületi állapotba került. Kiszökkent."
Írjuk le Virrasztót. Zsebkendőnyi kert a dunakanyari ház mögött, pontosabban ölelésében, mert a házikó L alakú. Maguktól jött tavaszi lednekek és pettyegetett tüdőfüvek között egy fonott kerti szék. Szürke tréningruha, kínai papucs, ez a ruházat. A ruhában Virrasztó Jenő, tüdejében el nem hangzott kérdés.
"Lehet-e örülni a tavasznak, ha előtte nem volt tél? És vajon lehetett volna örülni a télnek, ha előtte nem volt ősz?" Költői kérdések. (Ez nem véletlen, hiszen Virrasztó Jenő költő.) Hová tűnt a világból a változatosság? Hová hullt a világból a világ?
Vijjogást hallott. Fölnézett. Az egerészölyv táguló köröket rótt a falu fölé. De az, hogy bekarikázta a kertet, már nem tudta egyben tartani Virrasztót. Fogalma sem volt, szellemileg szabad-e örülni annak, aminek lelkileg örül. Kihullt magából, és egyik énje ezt kérdezte a másiktól: "Na, most mi a helyes, nagyokos? Amit én gondolok, vagy amit te érzel?" A szakadozó Virrasztónak még eszébe jutott a Kántor nyomoz című szocialista lélekpropaganda-film, amelyben Csupati és kutyája rendszeresen engedélyt kérnek örülni. "Kitől kérjek engedélyt örülni az idők végén?"
Virrasztó így üldögélt az idők végén, a reggeli ultraviola-fényben. Körülötte a növények és állatok őrjöngtek, ahogy csak tavasszal tudnak. "Talán ölyvnek kéne lenni. Vagy inkább ledneknek." Ez azonban nemcsak gondolat volt, hanem érzés is. Virrasztó tehát kezdett összeállni újra. Ekkor egy cserebogár szállt el a kert fölött. Jenő ráemelte tekintetét, és a bogár pirregve megállt a levegőben. Az ölyv is az égen. A finom szél elült. Virrasztó tudta, hogy a következő pillanatban a cserebogár és az egerészölyv lehull a földre, a tüdőfű kiszárad, és kigyullad az ég, de közben érezte, hogy ez a következő pillanat soha nem jön el.
Fölállt a kerti székből, és bement a szobába, hogy átgondolja a dolgot. A világ odakint állva maradt. Virrasztónak nem jutott eszébe semmi, sőt még azt is elfelejtette, hol van és kicsoda ő.
Utolsó mozdulatával felhívta a mentőket, elmondta, hogy mindjárt meghal, és hogy mi a címe. A mentők betörték a kaput, átrohantak a kerten – a levegőben állt a cserebogár, a rigó éneke és az ölyv, de ők nem vették észre –, behatoltak a házba, és a klinikai halál állapotában lévő testet újraélesztették.
Fölébredt. Amint kinyitotta a szemét, a bogarak és madarak boldogan folytatták útjukat a végzetük felé."
Végh Attila írása a Magyar Hírlapban, 2007 első nyári hétvégéjén, áprilisban.
