Forgács István írása

Oktatás II: Közoktatás - az első és utolsó esély a legszegényebbek és legkiszolgáltatottabbak számára

Ha csak a kereteit nézzük, akkor a magyar oktatási rendszer a jelenlegi állapotában az én véleményem szerint igenis erős lábakon áll, és egészen tiszta viszonyok közepette kínál valami olyat, amit úgy vélem, mindannyiunknak meg kellene becsülni. Van mit tanulni, lehet is tanulni, és ha eleget tanulunk, munka is lesz végre majd.

De, hogy ezt meg is erősíthessem, előtte hadd idézzek meg egy valós történést. Németországban kérdezték meg néhány hónapja tőlem egyetemi professzorok, hogy miért is nem akar a magyar állam segíteni a cigányoknak Magyarországon az oktatás terén.

Visszakérdeztem, mire gondolnak. A válaszuk az volt, hogy elborzadva hallják azokat a híreket magyarországi barátaiktól, miszerint nálunk a cigányoknak külön iskolába kell járniuk, és rosszabb minőségű tananyagot kell (értsd: van lehetőségük) elsajátítani. És úgy általában véve nem is szeretik őket a tanárok, és hogy már egészen fiatal korban szembesülniük kell a kirekesztéssel, megkülönböztetéssel.

Nem tudtam mit válaszolni, hiszen, ha valaki ezt a képet akarja Magyarországról általánosan a világban elterjeszteni, akkor könnyen talál olyan iskolát, ahol valóban csak cigánygyerekek tanulnak, könnyen talál cigány diákokra valóban mérges tanárokat, és könnyen be is bizonyíthatja, hogy a magyar oktatási rendszerből kikerülő cigány gyermekek tudásszintje valóban egészen alacsony egyes térségekben.

Helyette inkább megkérdeztem, tudják-e, mit kínál a magyar oktatási kormányzat a hátrányos helyzetű gyermekek számára – nyilván erről nem volt semmilyen értesülésük.

Elmondtam, hogy kötelező az óvoda, ami segít a gyermekek szocializációjában. Elmondtam, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek ingyenes óvodai étkezést kapnak, a cigányok jelentős túlnyomó többsége része ennek a csoportnak. Az iskola kapcsán elmondtam, hogy az ingyenes étkezés itt is jár a hátrányos helyzetű gyermekeknek (akiknek többsége szintén cigány), illetve ingyenesek a tankönyvek a számukra.

Finom, zavart csend telepedett közénk, majd elhangzott, hogy szerintük ezek nagyszerű dolgok. És, hogy ha kellően igazságosak és objektívek vagyunk, akkor el kell ismerni, hogy azzal semmiképpen sem vádolható ezek alapján a kormányzat, hogy nem adja meg az alapfeltételeket ahhoz, hogy valaki a tanulás révén jusson előbbre majd.

*

Mindezzel, azt gondolom, mindenkinek egyet kell értenie. Tanulni kell. Tanulni jó. Tanulni fontos. Tanulni lehetőség. Arról nem is beszélve, hogy befejezett iskolákkal, megszerzett képesítésekkel munkához lehet jutni.

Ugyanakkor itt nyilván nem csak arról van szó, hogy könyv minden kézben kinyílik. (Miközben pedig igenis kinyílik!). Mert bizony az iskolába járáshoz cipő kell, nadrág, kiskabát, meleg zokni; feltéve, hogy marad annyi még otthon, hogy arra is jusson. Meg csend, nyugalom, egy kevéske harmónia, apa elismerő biccentése, anya kedves vagy éppen szigorúbb nógatása hogy megtanuljam Ady-t, az évszámokat, vagy elolvassam a kötelezőket. Hogy megírjam a fogalmazást, meg, hogy rajzoljak derékszögű háromszöget.

De csend a cigánysoron csak a legritkább esetben van. Nincsen csend, nincs nyugalom, nincs harmónia otthon sem, mert 4 testvérem van, húz a szél az ablakon, valakinek fáért kellene mennie ma még. Apám vagy mindig itthon van, vagy esetleg sosem tudom, mikor kerül haza, és sajnos az a biccentés is elmarad, meg sokszor anyát sem érdekli, hogy éppen csak kettes lett az a dolgozat, vagy akár a jobban is sikerülhetett volna. Azaz, lehet ingyenes az étkezés, ingyenes a tankönyv, és akár jól felkészült a tanári kar, szép és felújított az iskola; ettől még nem biztos, hogy tényleg elérhető a 8. osztályból a megfelelő időben és kellő tudással való elballagás, vagy éppen majd a szakmát igazoló képesítés.

És ennél a pontnál szokott mindig mindenki a másikra mutogatni. Hogy például semmit sem ér az ingyenesség, ha a szülőnek a gonosz állam csak közmunkát ad, és otthon attól még igenis éheznek a gyerekek. Hogy semmit sem ér a sok milliárd, szociális alapon elköltött pénz, ha közben Ramóna padtársa Kimberli, Renátónak meg 3 unokatestvére jár ugyanabba az osztályba. Mert hogy ez nem integrált oktatás. Kár, hogy a közbeszédet évtizedek óta formáló, Körúton belüli 200-ak nem akarják megérteni, hogy a Taktaközben az integráció legmagasabb foka ma gyakorlatilag az, hogy a fiúk és a lányok közösen járnak ugyanabba az iskolába/osztályba…

*

Századszor mondom el, nem az a baj, hogy gyakorlatilag elcigányosodnak egyes iskolák, sőt, néhol már egyes óvodák is. Az a gond, hogy előre lehet látni, hogy mi vár ezekre az iskolákra és ezekre a térségekre, ha nem sikerül a családokban és a közösségekben is egyértelművé tenni azt, hogy mire kellene használni az iskolát, meg az állam által kínált ingyenességet.

A tudás nem választja külön, hogy kié akar lenni. A tudás mindenkinek felkínálja magát, és mindenkinek élnie kellene azokkal a lehetőségekkel, amik rendelkezésre állnak. Persze a rászorulók esetében sokkal jobb lenne, ha nemcsak az étkezés és a tankönyv lenne ingyenes, hanem javulnának a lakhatási körülmények, közelebb kerülne a cigánytelep az iskolához, és újra lenne klasszikus munkanélküli segély. És ha lehetne, akkor azonnal. Mindenkinek. De közben mindannyian tudjuk, ez most nem lehetséges. És ha ezt megértettük, akkor abba kell hagyni ezt a fajta mantrázást is.

Ugyanakkor az elmúlt 25 év legfelelősségteljesebb magatartását kínálhatja a kormány majd azzal, ha végre szembenéz a valósággal, és megoldást keres a következő, egymással összefüggő, és a nemzet egészének jövőjét meghatározó, az oktatáshoz kötődő nehézségekre, problémákra:

• a magyar oktatási rendszerben hatványozottan érvényesül, hogy ki milyen családi környezetből érkezik, és ezen változtatni néhány éven belül biztosan nem tudunk. De az eddigi jó vívmányokat meg kell tartani.

• a Magyar Bálint által felvállalt liberális megközelítés elvette az iskola és a pedagógusok megbecsülését, az iskola tiszteletét, és a csökkenő elvárások (elértéktelenedés) pályájára állított sok százezer gyereket. Közöttük a cigánygyerekek lettek a legnagyobb kárvallottjai ennek a megközelítésnek, hiszen, ha nem követel, nem vár el egy rendszer, ott teljesítmény sem születik. Ezen is változtatni kell, a pedagógusok jelentős része pedig maradéktalanul egyetért ebben.

• 1990 óta a hazai cigány közösségekben számos helyen elfogyott a tudatosság, eltűnt a racionalitás, és az iskola, valamint a pedagógus még annyira sem kapja meg a szükséges megbecsülést, mint ahogyan azt a társadalom általában kínálja a részükre. Ehhez kell a szemléletváltozás előmozdítása a cigány közösségeken belül. És talán ennek kellene az egyik legfontosabb feladatnak lennie.

• a demográfiai folyamatok azt mutatják, hogy egyre több a cigány gyermek az óvodákban, majd pedig az általános iskolákban. Ez azt is jelenti, hogy ezek a gyerekek egyszer maguk mögött hagyják az iskolát és sorskérdés, hogy ők milyen tudással, képességekkel és szocializációval lesznek gyakorló részesei a magyar társadalomnak. Nem, nem az etnikum a kérdés, vagy lényeges, semmi nincs a vérbe és a génekbe kódolva, hanem kizárólag az, hogy az a közösség, amelyből jönnek, az mennyire kínál ahhoz hátteret, hogy a biztosan meglévő tehetségük és képességeik egyszerre szolgálják a saját, a családjuk, a közösségük és a társadalom érdekeit.

• ha egy korosztályban, egy generációban megnő azoknak a száma, akiknek a tudása és a képességei nem lehetnek sem a maguk, sem a társadalom hasznára, akkor annak az ország és a gazdaság fenntarthatóságára lesznek olyan hatásai, amelyek elől kitérni, vagy amelyeket kivédeni gyakorlatilag lehetetlen.

• Ha 20-30-50%-kal nő azoknak a fiataloknak a száma, akik még szakmát sem szerezve hagyják ott az iskolát, akkor az munkaerőhiányt okoz, illetve kevesebb adófizetőt feltételez a jövőben, még tovább következtetve a gondolatsort pedig azt, hogy még több közfoglalkoztatás kell (csak, hogy csináljanak valamit), és még több ember lesz eltartott. Ez pedig az állam hosszútávú finanszírozhatóságára is kihat. Lehet emelni a nyugdíjkorhatárt, és kérlelni az embereket, hogy tegyenek félre idősebb napjaikra.

*

Ezek tényeken alapuló megállapítások. Ez odakint, a Körúton túl így néz ki. De ennél egyszerűbben is próbálok fogalmazni: ma Magyarországon szinte felfoghatatlan mértékű és gyorsaságú az a romlás, amelyben túlnyomórészt cigány gyerekek tízezrei csak érintőlegesen találkoznak a magyar oktatási rendszerrel.

Hiába van ingyenes étkezés. Hiába van ingyenes tankönyv. Egész egyszerűen az iskolai évek sokuknál úgy peregnek le, hogy a megszerzett tudás nem elég szinte semmire (lásd Pisa-teszt eredmények); és sokuknál a szocializációs folyamatok sem ugyanolyanok, mint általában az szükséges lenne egy társadalom egésze szempontjából.

Van, aki ezért az oktatási rendszert, vagy éppen a pedagógusképzést szidja, meg persze az örök toposzt, az iskolai szegregációt.

Én viszont úgy vélem, a megoldást kellene megtalálni. Azonnal.

Egész egyszerűen nincs arra időnk, hogy megint elméleti szakemberek okoskodása közepette csináljunk látványosan semmit, miközben a vidéki iskolákban még tanító pedagógusok az utolsó erejükkel próbálnak vért izzadva teljesíteni. És nekik sem az etnikai háttérrel van bajuk. Nem az a gond, hogy Kevin éppen cigány. Az a gond, hogy sokukból a saját családjuk, a saját közösségük miatt nem lesz buszvezető, varrónő vagy éppen pincér. És ezt közelről végignézni egészen fájdalmas lehet. És sajnos vitathatatlan tény, hogy nőtt az elmúlt években a magántanulóvá vált gyerekek száma. Nőtt a korai iskolaelhagyók száma. Nőtt az iskolai fegyelmik és konfliktusok száma.

Nagyon kell a kötelező óvoda. Kell az egésznapos iskola. Kell a tanuláspálya-modell. Ez azt jelenti, hogy a lehető leghamarabb döntenie, és aktívan tennie kell minden hátrányos helyzetű cigány családnak arról, hogy a gyermek számára az óvoda által kínált értékekből a lehető legtöbbre van nekik is szükségük, és ugyanígy jó értelemben véve kihasználják azt, amit az állam kínál a közoktatásban. Óvoda, iskola és egy elérhető szakma. Ez az, amit ma leginkább el kellene érnie sok hátrányos helyzetű, nehéz sorból jövő gyermeknek. Igen, oda kell írni, hogy legalább ennyit, mert persze az MTA tagja is lehetne majd egyszer, vagy éppen jogász, vagy mérnök, de aki tudja, hogy miben, hogyan élnek ma a cigány közösségek, az a realitás talaján nem vágyik ennél többre.

Ki kell mondani, egyértelművé kell tenni, hogy az iskola az állam által adható legtöbb, amit a leszakadt rétegek/a cigány közösségek kaphatnak ma. Ezen keresztül érhetők el azok a lehetőségek, amelyekkel, ha élni tudnak, a gyermekek már egyértelmű felzárkózásnak lehetnek a részesei.

*

Az általános iskolának és magának a tanulásnak a megkérdőjelezhetetlenség szimbólumának kell lennie.

Nagyon fontos, hogy az óvodából olyan gyermekek jöjjenek, akik maguk is, de leginkább a családjaik értik, felfogják és becsülik az iskolát. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy ez egy ajándék, vagy adomány lenne, amit meg kell köszönni; de egy olyan kötelezettség mindez, amit sokkal inkább jogosultságként kellene kezelni.

Ez egyfajta szemléletváltást kell, hogy eredményezzen a leszakadt társadalmi rétegekben, és külön hangsúly kell majd arra, hogy a kormányzat semmi esetre sem engedi etnikai alapra helyezni ezt a kérdéskört. Azaz, minden pedagógustól elvárja, hogy kellően nyitottan és befogadóan oktasson és neveljen; de ugyanígy elvárható mindenkitől az a fajta szolidaritás és felelősség, amit egy családnak és egy diáknak kell vállalnia a társadalom összértékei és jövője iránt azzal, hogy él az iskola által kínált lehetőségekkel.

Néhány kiemelt témakör, amelyeknek megkérdőjelezhetetlennek kell lenniük a jövőben:

• Az iskolai erőszak visszaszorítása kiemelten fontos. Azaz, szükséges hogy konfliktus-kezeléssel, agresszió-csökkentéssel találkozzanak a diákok. Sőt, ez otthon, a saját közösségükben is komoly segítség lehet majd.

• Akkor jó egy társadalom, ha minden diáknak van lehetősége előbbre jutnia, többre vinnie, mint a szüleinek, és látni, láttatni kell, hogy ehhez az iskola az egyetlen biztos eszköz

• A tudatos családterverezés gondolata, az értékek egyértelmű felmutatása már az általános iskola felső tagozatán is meg kell, hogy jelenjen, sokkal egyértelműbben, mint korábban bármikor

• Pályaválasztási tanácsadás kell, akár közösségi formában is, úgy, hogy a diákok és a családjaik nemcsak a továbbtanulási, pályaválasztási lehetőségekkel ismerkednek, hanem az egy adott térségben zajló gazdasági, társadalmi változásokkal is

• A pedagógusok tisztelete és értékként való kezelése újra egyértelmű kell, hogy legyen mind a diákok, mind a családjaik és a helyi közösségek számára

• Az egész napos iskola fontos és a jövőben is szükséges intézmény, ki kell használni a lehető legteljesebb mértékben

• A spontán (passzív) iskolai szegregáció egy folyamat, amit nem megszüntetni kell, hanem megfelelő körülményeket és tudatosságot kell teremteni ahhoz, hogy az ne okozzon hátrányt egyetlen gyermek számára sem

*

Szakképzés – az igazi esély a leszakadt társadalmi rétegek számára

Mindent el kell követni, hogy az ide bekerülő diákok el is végezzék az iskolát. A felmérések szerint ebben az iskolai dimenzióban a legmagasabb a lemorzsolódás, és egyértelműen a leghátrányosabb helyzetű családok gyermekei hagyják ott jóval idő előtt az iskolapadot. Néhány témakör, üzenet, amelyek ebben a szegmensben kell, hogy látszódjanak majd a jövőben, egyértelműen a leghátrányosabb helyzetű közösségekben, valamint kimondottan az aluliskolázottsággal küzdő roma családok számára:

• A szakképzett munkaerőre szüksége van az országnak, számukra a következő esztendők munkahelyeket, biztos megélhetést fognak kínálni

• A szakképzést kiemelten kívánja támogatni a kormány a jövőben, ösztöndíjakkal, pályaorientációval, valamint a gazdasági szektor szereplőinek a bevonásával

• A korai iskolaelhagyás megelőzésére mentor-rendszert hoz létre az oktatási kormányzat és egyes, kísérleti programokban bevonható települések vezetésével közösen, hogy nőjön az iskolát elvégző diákok száma

• Motivációs és ösztönző (jutalmazó) módszertan kidolgozása és alkalmazása, hogy egyes nehéz sorsú családok és közösségek maguk is biztassák, segítsék a család és a közösség azon tagjait, akik számára szintén segítséget kínálhat a szakképzésben való megjelenés

• Kiemelt pénzügyi és szakmai támogatás arra, hogy a szakképzettség megszerzését követően akár önálló vállalkozásba fogjanak hátrányos helyzetű térségek hátrányos helyzetű végzett diákjai

• Gazdasági szereplők érdemi bevonása már az egyéni tanuláspálya modellek kialakítása során

• Egyházak bevonása a szakképzést kínáló középszintű oktatásba

Nemrég egy alföldi kisvárosban jártam. A város harmada cigány. A helyi állami iskolában javarészt csak cigánygyerekek tanulnak. Az iskola szép, az eszközök modernek, a tanárok minden megtesznek, hogy vigyék valamire majd az életben.

Ugyanakkor a 8. osztály elvégzése után a többségük már nem igazán tanul tovább. Aki el is jut a közeli nagyvárosba szakmát tanulni, az idejekorán otthagyja. Hazajön, és gyermek szül, vagy közmunkásnak áll. Közben a városban legalább 120-150 szakképzett embernek lenne azonnal munkája, ennyi az üres álláshely. Ez 120-150 munkanélküli család asztalára tenne fizetést minden hónapban. Ehhez pedig semmi más nem kell, csak segíteni azoknak a hátrányos helyzetű, többségében cigány családoknak, amelyek maguk erejéből nem tudják biztosítani az utat ehhez. Elsőként azzal, hogy megkérdőjelezhetetlenné tesszük az iskola és a tanulás fontosságát. Ahogyan minden helyen elmondom: Ramóna eldöntötte, hogy tanulni akar. És ebben senki és semmi nem akadályozhatja meg. A saját családja sem.

***

Forgács István cikksorozatának első két részét itt, illetve itt olvashatják.