Nem kezdem sorolni a helyzeteket, amikor nagyon nem jó magyarnak lenni. Azokat úgyis képes sorolni minden magyar, talán minden más nemzet fiainál-lányainál jobban a világon. Van viszont néha egy-egy pillanat, amikor ez a ténybeli tény egyúttal csodálatos érzés is. És nem, nem csak a foci (néha) meg az olimpia ilyen.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert most vettem észre, hogy a minap reggel beesett a postaládámba a Budapest Ritmo fesztivál záró sajtóközleménye, aztán homlokomra csaptam: elsodortak a mindenféle események és nem írtam még egy sort sem a szombat estéről!

Pedig ez bizony olyan szombat este volt, amikor éppen nagyon jó magyarnak lenni.

S hogy mi volt szombat este?

Az említett fesztivál volt a Müpában, annak is a második napja, azon belül pedig egy koncert: Both Miklós Titokzatos Ukrajnája.

*

Ahh, valami kultúra! – horkan most fel egynémely olvasó és már kattint is odébb. Semmi vér, semmi szex, semmi politikai csata!? Kit érdekel ez az egész?

Nyugalom, a végére eljutok majd a politikai jelentőségig, aztán meg ha vér és szex kell, jelentem, van az is!

„A jobb fülénél szúrd be a pengét, végig a nyakán, egészen a bal füléig, ne törődj vele, hogy átkoz közben.”

Ilyen horrorszövegeket is énekeltek idős ukrán asszonyok a Müpa színpadán. A gyilkosságra való felbujtás ráadásul éppen szex után történik, akkor, amikor a férfi épp kikászálódik szeretője mellől, hogy visszatérjen estére a feleségéhez. A szerető látja el részletes tanácsokkal, pontosan hogyan is ölje meg az asszonyt. Kemény. Bizony, ilyen népballadáik – is – vannak az ukránoknak. Ezt sem tudnám most, ha Babiczky Tibor le nem fordítja őket remekül, de ő meg nem fordított volna ilyesmit, ha Both Miklós nem melózik, gyűjt, rögzít, szervez, filmez két éven át eldugott ukrán falvacskákban.

Szerencsére megtette. A módszere nála szinte már bevettnek számít. Nem is csak nála. Bartók és Kodály módszere ez. A lényeg, hogy oda megy az ember, ahol vannak még, akik énekelnek – már hogy nem a Gangnam Style-t, amely épp kihangosítva megy a telójukon Youtube-ról. Hanem saját, öröklött dalaikat.

Both Miklós járt már Erdélyben ilyen céllal sihederként sokszor, de Kínában is – abból utazólemez született – sőt volt, hogy országhatárt sem kellett átlépnie: nógrádi putrikban „kukázott” zenészeket. Találomra. Világszínvonalat talált, abból lett a Palimo Story lemez. Idén nyáron néhány napra átszaladt megint Erdélybe és tökéletes minőségű felvételekkel jött vissza a még élő kultúránkról: ezeket szépen fel is tette a Youtube-ra, mindenki megnézheti ingyen. (Én meg, miközben örülök, csendben kérdezgetem: ezt miért egy zenésznek kell megtennie a saját költségén, elhivatottságból? Nem erre tartjuk a Hagyományok Házát? Mindegy.)

*

S hogy Ukrajnába mi szél vitte Both Miklóst? Egyrészt az, hogy az imént említett Hagyományok Házában nem nagyon volt anyag az ukrán népzenéről. A románokat és a többi környező népet rég felgyűjtötték már, de ukrán zene... alig talált valamit. Minthogy szomszédos ország, hát gondolta, ez így nem maradhat. „Ha a nyomor ajtaján kopogtatsz, mögötte mindig találsz valódi zenét és nagy zenészeket” - vallja Both régóta, s minthogy szegénységből Ukrajnában köztudottan nincs hiány, nekiindult...

Nem volt egyszerű dolga. Amiből ugyanis az ukránoknál sokkal inkább hiány van: a dallelőhelyek regisztere. Kijevben nem is nagyon tudtak neki segíteni – legfeljebb annyit, hogy a Google Maps-en szabálytalan formájúnak látszó falvakat még nem a szovjetek alapították, talán azokban még lesznek idősek, akik tudnak eredeti népdalokat. Azokban esetleg még létezik ez a kultúra a maga valóságában, nem hagyományőrző szinten. Both Ladába is vágta magát és mindenféle ismeretség nélkül piactéren kezdte leszólongatni az öregasszonyokat. Kérették magukat egy darabig, de aztán csak énekelni kezdtek.

És milyet énekeltek! Ha csak valami szovjet csasztuskát vezettek is elő először, azt is hogyan! Három-négy szólamban, tisztán, erővel, hibátlanul. Aztán kézről-kézre adták a magyar zenészt, aki rá is lelt azokra az asszonyokra, akik az ezredéves hagyományban gyökerező, előénekléses, több szólamú dalokat profi mikrofonokba énekelték neki – pihenésképpen a disznó és a csirke etetése között. Mit mikrofonba! „Hangtölcsérbe”, ahogy az egyik néni fogalmazott a kivetítőn a dalok között megjelenő, a gyűjtés alatt forgatott film részletében. Oscar-esélyes jelenet, holott csak annyi történt, hogy Both bekapcsolva hagyta a kamerát, amikor nem énekeltek a nénik, akkor is.

A három matróna meg a mikrofonok előtt ül az udvaron és azon viccelődik, hogy ezek a magyarok telepakolták hangtölcsérekkel a kertet, most aztán híresek lesznek, a következő lépés már Amerika! Amikor egyikük pendelyének zsebében megcsörren a mobil, felveszi és valami páratlan öniróniával számol be erről az egészről, hogy ők most énekelnek... Szakadt a röhögéstől a Müpa fesztiváltermét dugig megtöltő közönség, vastaps is gyakran szakította meg az előadást, ami nagyon jól is jött – a falujukból eddig ki nem mozdult asszonyok számára kultúrsokk volt a Müpa, a telt ház: Both elmondása szerint a fellépés előtti órákban úgy kellett őket győzködni, hogy színpadra merjenek állni. Amikor odaálltak, ebből már semmi sem látszott-hallatszott. Elképesztően tisztán és erősen énekelték bonyolult rendszerű dalaikat.

A koncert mindenesetre csak harmadrészt szólt az autentikus dalokról: az élő hagyományt képviselő asszonyok énekét filmbejátszások követték, aztán Both Miklós és zenekara, a Folkside vezette elő az ukrán dalokat – már kijevi zeneakadémisták, tehát hagyományőrző fiatalok énekével. Ebből már sejthető, hogy a dalok, egy részét biztosan nem Both fedezte fel az ukránok számára: azok ismertek a kijevi hozzáértők előtt is. Az viszont tény, hogy ilyen minőségben soha senki nem rögzítette még őket. Meg aztán: eddig eszébe nem jutott senkinek, hogy lehet ezekből a balladákból is kortárs zenét is csiholni. Elektromos gitárra, cimbalomra, bőgőre és ütős hangszerekkel megtámasztva az egyébként érintetlenül hagyott dalokat. Nos, lehet: bivalyerős, katartikus eredménnyel.

*

Az est végi standing ovation egyszerre szólt a hibátlan produkciónak, a cukiságfaktornak, részemről meg még valami másnak is. Annak, hogy Both kétéves munkája eredményeképpen tényleg jó volt magyarnak lenni. Mintha száz évet mentünk volna vissza az időben, oda, amikor Bartók a románok dalait gyűjtötte és rendszerezte. Hát nem elképesztő erőt mutat, hogy egy szomszéd nép dalkincsét egy magyar zenész fedezi fel, rögzíti és értelmezi? Hogy ennek a bemutatója a mi fővárosunkban van, ahol ráadásul van Müpánk, amely tökéletesen alkalmas helyszín is erre? Ráadásul van Budapest Ritmo fesztiválunk is. Tényleg olyan érzés volt az ott szombat este, hogy mi vagyunk a világ(zene) közepe.

S akkor végezetül jöjjön az ígért politikai szál. A hatalmon lévő jobboldal és a valóban nagy, egyéni, de a nemzetnek erőt adó teljesítmények viszonyáról.

Ez a viszony ugyanis már Bartók esetében sem volt egyértelműen jó. Nem, nem nyomta el a Horthy-hatalom, hagyták dolgozni, jól fizető állása volt a Zeneakadémián és még ki is tüntették, de a magát nemzetinek valló eszme képviselői gyakran betalálták a zeneszerzőt azzal, hogy nemzetietlen. A Nemzeti Újság már 1920-ban nekirongyolt Bartóknak. Mert az „oláh kultúra szolgálatába” szegődött a gaz. Miért? Mert gyűjtött és rendszerezett román népzenét, azért. S mert olyanokat írt le, hogy sajnos a románok nem gyűjtötték a saját dalaikat, pedig „a hazai (magyarországi) népek közül a románok tartották meg aránylag legépebb formájában régi zenélésüknek ősi állapotát”. Szóval a magyar zenénél frankóbbnak mondja a román dalokat ez a bitang Bartók! Pedig dehogy mondta.

Ahogy akkor, úgy ma is a magyar kultúra erejét mutatja egy-egy ilyen teljesítmény. Ha a magyar jobboldalnak van valami tanulnivalója a múltjából, az ennyi: sose hagyjuk, hogy a nemzetieskedő, tudatlan maszlag megfojthassa azt, amire valóban büszkék lehetünk.