Vendégszerzőnk, Bencsik Gábor írása
Pontosan az romlott el, ami az indulásnál olyan csodálatos volt, mint Bob Dylan zenéi, mint a lány a Zabriskie Pointból, mint Woodstock, mint a szabadság, amely színes lepkeként bomlott elő abból a furcsa bábból, amivé a világ lett a második világháború után – mint a friss levegő, amely még a mi párttitkár-tanácselnök szocializmusunkat is átjárta akkor, a hatvanas években.
A párizsi tüntetések, a prágai tavasz, a Jancsó-filmek, a feltámadó hit abban, hogy a szabadság elődeink minden bűne alól megvált majd egyszer.
Pontosan az romlott el, az a szabadságvágy fordult ki önmagából, torzult erőszakossá, vált az értékek lerombolójává, önpusztítóvá mára, ami akkor még mezítláb járt, színes, virágos inget hordott, és a szerelemben, az ölelésben talált rá a megállított idő örökkévalóságára.
Fájdalmas veszteség mindazoknak, akiket egykor megigézett, és akiket még ma is megigéz, ha visszaidézik azokat az időket, ha meghallják Bob Dylan valamelyik dalát.
Veszteség, de múlt, visszahozhatatlan, mert amivé mára torzult, ahhoz már nincs köze.
Hogy a Bob Dylan-versek zene nélkül, a szivárványként fölénk ívelődő szabadság-érzés nélkül is fennmaradnak-e, majd az idő eldönti. De az érzés maga már végleg múlttá lett, és annak is kell maradnia.
