Vendégszerzőnk, Hettyey András, az NKE adjunktusának írása
A náci bűnökön túl: a német külpolitika értelmezésének kísérlete
Német külpolitikával foglalkozó kutatóként meglepő azt látni, hogy az utóbbi hónapokban itthon Németországnál rosszabb sajtója lassan már csak Észak-Koreának van, különösen a „kormányközelinek” nevezett médiában.
Veretes megállapításokban nincs hiány a migrációs válság kitörése óta: „A német nagypolitika, a hatalmon lévő politikai erők mindenáron való megfelelni akarása, önfeladása immár közel hét évtizede történelmi tény” − írja a Magyar Idők. Merkel „egy olyan Németországot képvisel, ami szégyelli múltját, röstelli jelenét, és alig várja, hogy…valaki, mondjuk, a muszlimok leigázzák őket és ezzel megváltsák őket náci múltjuktól, örök tettesi státuszoktól, amit maguktól képtelenek elengedni, amin képtelenek túllépni” − véli Schmidt Mária. „Merkel (vagy akik mögötte állnak) még korántsem adta/adták fel Európa kulturális, lelki kiüresítésének a tervét” − figyelmeztet Fricz Tamás.
A német külpolitikát persze lehet, és kell is bírálni − de előtte alaposan meg kell próbálni megérteni a mozgatórugóit, tradícióit, érdekeit és értékeit, különben nem tudjuk értelmezni Berlin lépéseit. Hogyan lehet az, hogy a náci múltjának súlya alatt állítólag görnyedő Németország az elmúlt húsz évben repülőgépeivel bombázta Szerbiát, kommandósaival vadászott az al-Kaida vezetőire, katonáival élet-halál harcot vívott a talibánokkal és kiképzőivel kurdokat tanított páncéltörő rakéták használatára? Ha van valami, amit az állítólagos terhelt német lelkiismeret nem engedne, akkor az, hogy a német hadsereg külföldön újra harci bevetéseket hajtson végre.
Hogyan lehet az, hogy az állítólag a másoknak való megfelelést az előtérbe helyező Németország maximális határozottsággal és saját érdekeit védve lép fel 2010 óta az EU déli perifériáján, ahol a bajba került országoknak meglehetős rugalmatlansággal, de németes kitartással ismételgeti a spórolás mantráját? Egy átlagos görög adófizető vagy portugál nyugdíjas biztosan nem azt érzékelte az utóbbi években, hogy Angela Merkel gátlásosan a sarokban ülne, és hamuszórás közben másoknak engedné át a terepet. De Berlin nem csak a kis tagállamokkal keménykedik: se vége, se hossza a francia és olasz panaszoknak a költségvetési szigor miatt, amit Berlin állításuk szerint az EU-n keresztül rájuk próbál erőszakolni.
Másfelől közelítve a kérdést: nem kellene–e örülnünk inkább, amiért Németország óvatosan, közös megoldásokra törően, nem a súlyának megfelelően lép fel Európában?
*
Tényleg jó lenne Magyarországnak, ha a világ negyedik legerősebb gazdasági nagyhatalma szakítana a kompromisszumok keresésével, és egy új, magabiztos, unilaterális stílusra állna át? Ha példának okáért megütközne azon, hogy hagyományosan toronymagasan ő az EU legnagyobb nettó befizetője, és megfelezné a befizetéseit? Hogyan fogadná azt a magyar közvélemény, ha az amerikai kollégájához hasonlóan a német nagykövet is rendszeresen szóvá tenné a vélt vagy valós jogállami problémákat? És ha Németország valóban túlkompenzálta már a náci bűnöket – vajon ez a rosszabb út, vagy a nemlétező orosz múltfeldolgozás? Moszkva soha nem kért bocsánatot és nem fizetett jóvátételt a második világháború végén ártatlanul elhurcolt és elpusztított magyarok tízezreinek. Különösen jobboldali olvasók figyelmére méltó ez utóbbi kérdés.
Ha a német külpolitikát valóban meg akarjuk érteni, nincsen alkalmasabb modell erre, mint a civil hatalom-koncepció. Leegyszerűsítve: Németország civil hatalomként tekint magára, ez a szerepfelfogás pedig többek között azt jelenti, hogy − Kiss J. László szavaival − Berlin nemzetközi céljainak érdekében elfogadja és forszírozza a más országokkal való együttműködést, kerüli a különutas fellépést, a nem katonai, elsődlegesen gazdasági, ’soft’ hatalomra koncentrál és a nemzeti céljainak elérése érdekében kész szupranacionális struktúrákban (például az EU-ban) működni; még akkor is, ha első látásra ez korlátozza a saját hatalmát.
Emellett az emberi jogok betartása és a különböző nemzetközi jogi egyezményekhez való csatlakozás, általában a nemzetközi jog érvényének az erősítése is a civil hatalmi külpolitika jellemzője. A migrációs válság kapcsán megfigyelhető német politika tehát senkit nem érhetett váratlanul: Berlin közös, európai megoldást, a terhek megosztását, az emberi jogokkal és a menekültkérdéssel kapcsolatos egyezmények betartását szorgalmazta – emellett pedig szem előtt tartotta a német gazdaság érdekeit is. Az öregedő német társadalom fényében a gazdaság versenyképességének a fent tartása Merkel számára lényeges kérdés, ebből a pontból kancellársága kezdete óta sosem engedett − írja Thomas Jäger német elemző. A kancellár jól érzékelhetően úgy látja, hogy a versenyképességhez elengedhetetlen a bevándorlás (is).
Mindez nem jelenti azt, hogy ne gondolhatnánk úgy, hogy a német külpolitika rosszul kezelte a migrációs válságot. Berlin jól láthatóan alábecsülte a problémát, saját törvényeit szegte meg a migránsok korlátlan beengedésével, akik nem biztos, hogy egyhamar munkaerőként egyáltalán hasznosíthatóak lesznek – hogy a terrorveszély növekedéséről ne is beszéljünk. Bírálni tehát lehet Berlint, és legitim dolog másképp viszonyulni a kérdéshez, mint ahogy azt a magyar kormány is teszi.
De egyrészt azt kell látni, hogy a német külpolitikai szerepfelfogásból éppen az a fellépés következik, amit az utóbbi hónapokban láttunk. Másrészt a német külpolitika kész az önkorrekcióra is: nem véletlenül jár Merkel éppen most három napos látogatáson Észak-Afrikában, hogy pénzzel és paripával segítse az ottani kormányokat az útra kelt migránsok feltartóztatásában. Az utóbbi hónapokban a német hadsereg nagyban kibővítette szerepvállalását a térségben működő ENSZ- és EU-műveletekben, a német parlament pedig két lépésben szigorította a német menekültügyi szabályozásokat. A keretek tehát adottak, de a civil hatalom-felfogás konkrét politikává alakításában lehetséges és szükséges is a rugalmasság, a módosítás képessége.
*
A német külpolitika megértéséhez azt a kérdést is meg kell válaszolni, hogy miért választotta Németország ezt a felfogást, és miért ragaszkodik foggal-körömmel hozzá? Mint 1945 után megszállás alatt levő állam, (Nyugat-)Németország nem önként alakította ki ezt a szerepfelfogást, hanem a nyugati szövetségesek nyomására, akik így akarták megszelídíteni azt az országot, amelyik a mondás szerint „túl erős Európában, de túl gyenge a világban”. De az is kétségtelen, hogy a Konrad Adenauer körüli generáció a náci rémtettek fényében nem is akart visszatérni egy Európát domináló, hegemón szerepre törő német külpolitikához, hanem felvállalták és magukra szabták a számukra kialakított szerepet.
A civil hatalom-felfogásban kétségtelenül szerepet játszik a náci múlttal való szembenézés és az ebből fakadó olykor görcsös önkorlátozás (de nem önfeladás!). Ez túlkompenzálásnak is tűnhet Magyarországról – de 71 évvel a világháború vége után biztosan nem ez az elem határozza meg a német külpolitikát. A zsidósággal szemben meglévő bűntudat például 2012-ben nem akadályozta meg Németországot, hogy – az izraeli lobbi-tevékenység ellenére – Magyarországhoz hasonlóan tartózkodjon az ENSZ Közgyűlésében, és így lehetővé tegye, hogy Palesztina megfigyelő státuszt kapjon a világszervezetben.
Ráadásul − és ez a döntő − Németország nagyon sikeres volt ezzel a stratégiával: 1949-ben egy szétbombázott, kivérzett országként indult, amely egy példátlan gazdasági csoda után a világ egyik legnagyobb gazdaságává küzdötte fel magát, irigylésre méltó életszínvonallal és szervezettséggel − közben pedig egy puskalövés nélkül sikerült az újraegyesítés is.
A német külpolitika vezetői régóta úgy értelmezik a nemzetközi rendszert, hogy abban nagyhatalmi erőfitogtatások nélkül is érvényesíthetőek a német érdekek – amelyekért, ha kell, maximálisan kiállt Adenauertől kezdve Kohlon át Merkelig minden kancellár. Erről – többek között − Antall József és Horn Gyula is sokat mesélhetne. A civil hatalommal járó normák − emberi jogok, demokrácia, nemzetközi jog erősítése − ráadásul a német társadalom döntő többségnél támogatásra találnak, ahogy azt felmérések sokasága bizonyítják. De nem csak a német társadalom várja el ezt a német külpolitikától, hanem a szövetségesek és partnerek is, akikben Berlin nem szűkölködik − egy kompromisszum-kész Németország mindenkinek jól jön. Mi több, a civil hatalmi német külpolitikának nem kis szerepe van abban, hogy globális felmérésekben Németországot rendre a legszimpatikusabb országok között említik a megkérdezettek, amire csak ráerősítenek az olyan német márkák, mint a Volkswagen vagy a Mercedes, hogy a német labdarúgó válogatottról ne is beszéljünk. Sikeres csapaton pedig ne változtass – szól a foci-közmondás, ami a német külpolitikára is vonatkoztatható.
