Vendégszerzőnk, Hörcher Ferenc egyetemi tanár írása
Egy kicsit megkönnyebbülhettek a brüsszeli folyosókon: egy EU-s körökben jól ismert politikussal kell majd végigtárgyalni a Brexit folyamatát. Theresa May ugyanis már hatodik éve belügyminisztere hazájának, így volt alkalma elégszer találkozni uniós kollégáival és a brüsszeli bürokráciával.
Ellenfele, Andrea Leadsom kétségtelenül súlyos hibát követett el, amikor May gyermektelenségét is felemlegette saját alkalmasságát igazolva, de hogy ilyen hamar buknia kellett, a mögött további tényezők is lehetnek. De ezek ismerete nélkül most eltekintünk annak vizsgálatától, hogy a Brüsszelben, Washingtonban és Berlinben ismeretlen Andrea Leadsomot mi vezethette ténylegesen a kampány feladására. Így is maradnak bőven kérdőjelek a történetben.
Az első kérdés mindjárt May szerepfelfogására vonatkozik. Kicsit bulvárosan úgy fogalmazható meg a kérdés, hogy Merkel vagy Thatcher példáját követi-e. Miközben mindenki egybehangzóan úgy látja, hogy kemény, egyesek szerint könyörtelen vezető lesz belőle, kérdés, hogy a folyamatos konfliktusok vállalása lesz-e az általa választott út (ez lenne Thatcher példája), vagy inkább a lavírozás, az ügyes egyensúlyozás, és a hátsó színpadon zajló erőpolitika lesz-e rá jellemző (ahogy Merkelről gondolják). Feltehetőleg még ő sem tudja ezt, az új szerepbe még bele kell nőnie.
De van itt néhány megfontolás, ami segítheti a vele kapcsolatos mérlegelést.
Eleve pikáns az a helyzet, hogy a Brexit levezénylése egy olyan konzervatív politikusra marad, aki a bent maradók táborához tartozott. Valószínűleg ez a tény döntő jelentőségű volt, amikor ellenfeleivel összehasonlították őt mint potenciális vezetőt. A népszavazás kampányában, majd eredményében elszabadult radikalitást orvoslandó nyugalmat ígér, s nem további meglepetéseket. Ám a Brexitre szavazók többségét sem idegenítheti el magától, ezért Theresa May máris kijelentette: „A Brexit Brexitet jelent. A kampány lezajlott, a szavazás megtörtént, sokan vettek rajta részt és a szavazók ítéletet mondtak. Nincs helye semmilyen kísérletnek arra, hogy az EU-ban maradjunk…”
Ez valószínűleg azt jelenti, hogy nem kívánja visszafordítani a szavazás után előállt politikai helyzetet, még ha nyilvánvaló érdeke is lesz a szavazás negatív következményeinek tompítása. Politikai jövője ezért attól függ, képes lesz-e olyan eredményt elérni európai tárgyaló feleivel, amely garantálja az ország szuverenitását, de a lehető legkedvezőbb feltételeket biztosítja az EU-val fennálló brit kapcsolatokban. S nem utolsó sorban az is a tét, hogy sikerül-e országát egyben tartania – hiszen Skócia már kinyilvánította, hogy az EU része kíván maradni.
Ám van egy további politikai eleme is May győzelmének.
Azt állítja, hogy a népszavazás világossá tette: a szavazók változást akarnak. Elégedetlenek a politikai elittel – s nem csak a brüsszeli, de a westminsteri hatalmi manipulátorokkal is. Túl sok vesztese volt a jelek szerint a gazdasági válságnak, s ők most kifejezték elégedetlenségüket. May érzékeli, hogy a leszakadó kispolgári, alsó középosztályi, sőt a labour bázisát jelentő munkás rétegeket is meg kell szólítania. De szembe kell néznie olyan ma aktuális politikai kihívásokkal is, mint amilyen a terrorfenyegetettség, s az erőszakkal rémítő etnikai konfliktusok, melyeket persze már belügyminiszterként is jól ismerhetett. Theresa May miniszterelnöki megbízatása egyáltalán nem ígérkezik könnyű missziónak.
