Vendégszerzőnk, Sayfo Omar írása

Fontos leszögezni: a magyar néplélek nem rasszista, antiszemita vagy iszlamofób. Meggyőződésem, hogy az ennek ellenkezőjét állítókat rosszindulat, sértettség, de legjobb esetben is túlzott érzékenység, esetleg a néplélek félreértése vezeti. Tény viszont, hogy a magyar kultúra – szociológiai tekintetben – bizonytalanság-kerülő, ami azt jelenti, hogy az ismeretlent, kiszámíthatatlant stresszként, fenyegetésként értelmezi. Ez azonban – szemben a valódi rasszizmussal, antiszemitizmussal, iszlamofóbiával – könnyen feloldható. Amint a magyar ember meggyőződik az idegen ártalmatlanságáról, jó szándékáról, nyitott szívvel befogadja azt. Nem így azon liberálisnak és befogadónak mondott nyugati népek, amelyek látszólag elfogadják ugyan az idegent, de gyakorlatilag kaszt alapon osztályozzák őt, amelyből kitörni csak a legelszántabbak tudnak.

Magyarországon pár év alatt szinte a semmiből nőtt ki az iszlámellenesség. Noha ez részlegesen magyarázható az Iszlám Állam ámokfutásának híreivel, vagy a társadalmat sokként érő migránskrízissel, társadalmi realitása kevés van. A magyarországi muszlim kisebbség aránya 0,1, a vallásukat valóban gyakorlóké pedig 0,03 százalékot tesz ki, így egy gyakorlatilag láthatatlan közösségről beszélünk. Terrorveszély nincs, a határzár távol tartja a délről érkezőket, a már nyugaton lévők pedig bolondok lennének idejönni.

Elméleti lehetősége persze van annak, hogy Magyarországon is kialakuljanak diaszpórák, de egy ilyen forgatókönyvhöz véletlenek valószerűtlenül hosszú sorának kellene teljesülnie. A magyarországi iszlámellenesség tehát nem más, mint Nyugatról importált politikai termék. Ne felejtsük viszont el, hogy a legjobb termék csakis akkor talál vevőkre, ha az valamilyen okból releváns a közönség számára.

*

A Nyugat-Európában növekvő iszlámellenesség alapvetően a társadalmak természetes reflexeként is értelmezhető, válaszul társadalmi, gazdasági, kulturális, biztonsági és identitásbeli problémák hosszú sorára. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a többségi társadalmak és a bevándorlók kulturális gyökerű összeütközése már a '70-es és '80-as években megtörtént.

A különbség az volt, hogy az önmagukat elsősorban nemzeti alapon meghatározó renitens bevándorló-közösségekkel szemben a diszkrimináció is nemzeti, etnikai alapon történt. Sokat elárul az erősen pejoratív német „Kanacke” terminus, mely a muszlimok mellett valamennyi nem fehér bevándorlót magába foglalja, beleértve a keresztény afrikaiakat, görögöket sőt, a balkániakat is.

A II. világháború emléke és az uralkodó liberális diskurzus miatt azonban sokáig tabu volt a problémák kibeszélése. Az emberek nyeltek, a feszültség egyre nőtt. Egészen a közelmúltig, amikor a bevándorlók egy része különböző okokból tömegesen kezdte vallási alapon meghatározni önmagát, ezzel megkönnyítve a gondok politikailag korrekt megközelítését. Miután a szekuláris nyugati értelmezés a vallásra puszta ideológiaként kezdett tekinteni, amelyet az egyén maga választ meg, a kritika szabaddá vált. A kitétel annyi, hogy az új pc szerint „nem a muszlimokkal, hanem az iszlámmal van a baj”.

Napjainkban, hosszú évtizedek mesterségesen elfojtott társadalmi feszültségei törnek felszínre az iszlámellenes diskurzusba csomagolva. A bevándorlók okozta problémakör „iszlamizálása” azonban diagnózis félreértéshez vezet. Noha a terrorveszély valóban szinte teljes egészében a muszlimok számlájára írható, a külvárosok rossz közbiztonságáért ugyanúgy felelősek az ott élőknek egyébként – nyugat-európai szinten – ötven százalékát kitevő keresztény és egyéb vallású bevándorlók, akiknek szociológiai és kulturális paraméterei szinte teljesen megegyeznek muszlim szomszédiakéval. Igaz, ők most nagyon boldogok attól, hogy a közbeszéd vallási tematizálódásával egyel fentebb léphetnek a társadalmi ranglétrán.

Ezzel együtt tény marad: ha a muszlimok egy varázsérintésre eltűnnének Európából, a külvárosok nem válnának élhetővé az őslakosok számára. Ugyanakkor tény az is, hogy az iszlámellenességnek van egy hasznos hozadéka: ahogy annak idején a mór hódítás, úgy ma a muszlim kisebbségekkel való szembenállás is hatékonyan egységbe kovácsolhatja az egyébként széthúzó európaiakat.

*

De miért releváns ez magyar szempontból? Egyrészt talán azért, mert ahogy Nyugaton, úgy Magyarországon is évtizedek óta zubognak a felszín alatt különböző kibeszéletlen társadalmi feszültségek.

Szembetűnő, hogy a magyarországi iszlámellenes diskurzus fő pontjaiban egyrészt a cigánysággal (nem európai, bűnöző, nem lehet integrálni, stb.), másrészt a zsidósággal (magát felsőbbrendűnek hiszi, titkos összeesküvést sző, stb.) szembeni toposzokra épít. Ismét fontos megjegyezni: általában ezek sem rasszizmusra vagy antiszemitizmusra, hanem kulturális, társadalmi, gazdasági, eszmetörténeti okokra vezethetők vissza.

Míg azonban a cigány, pláne zsidóellenes álláspont megfogalmazása tabu, vagy legalábbis kockázatokkal járhat, addig – muszlimok híján – a muszlim szalmabábot tét nélkül lehet püfölni intellektuális és kocsmai szinten egyaránt. Miután a lakosság túlnyomó többsége az iszlámot, muszlimokat egy torzított prizmán keresztül ismeri, az „iszlám” Európa rákfenéjének szinonimájává válik, így az iszlám, sőt muszlimellenesség nem, hogy nem elítélendő tett, hanem már-már kötelesség is.

Ez a tétnélküliség a politikára is felszabadítóan hat. Az arra hajlamos politikusok kockázat nélkül fogalmazhatnak meg sarkos, szabados véleményt a nyugati állapotokról, migránsokról, iszlám világról. Ha pedig kell, hát a migránsoknak akár tettlegesen is oda lehet csapni. Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy Nicolas Sarkozy is bátran és társadalmilag teljesen legitimen lépett fel a kelet-európai cigánytáborokkal szemben, miközben a bevándorlók által lakott külvárosokban is érdemes lett volna sepregetni. Talán nem véletlen, hogy a kormányok általában csakis mások kisebbségeivel szemben fogalmaznak meg határozott véleményt, a maguk tényleges kisebbségeit érintő kérdésekkel pedig végtelenül óvatosak, azt csak virágnyelven érintik.

De a dolognak van egy másik lehetséges olvasata is: a tét nélküli iszlámellenes diskurzuson keresztül valójában a magyarság – de elsősorban a jobboldal – európai és keresztény önképének újrafogalmazása zajlik. Újraéled a végvári vitéz romantikus önképe, aki ezúttal már nem csak a törököt aprítja, de kétfrontos háborút vív a keletről betörő barbár hordákkal, valamint a liberális igában vergődő, önpusztító nyugattal szemben is.

Valódi társadalmi tét híján szabadon el lehet játszani az egyébként magyar színtéren valószínűleg soha be nem következő európai-muszlim háború gondolatával is. Mi több: immár Párizs veti vigyázó szemeit Budapestre. Magyarország, szakítva az évszázados hagyományokkal, már nem a nyugati eszmék periférikus felvevője, hanem maga a centrum, ahol már a hivatalos politika képviseli azt, amit Nyugaton még csak a liberális álomból ébredező kevesek mernek kimondani. Ha pedig hosszú évszázadok után a nemzet egészséges önképe végre helyreáll, már megérte elégetni a szalmabábokat.