A Mandiner 2010 óta minden új év első napjaiban évértékelő sorozatokat közöl, idén is így teszünk. Stumpf András írása.
A hagyomány fontos – egy konzervatív portál esetében ez aligha szorul különösebb magyarázatra. A Mandinernek is megvannak a maga hagyományai – az egyik ilyen például az évértékelők körmölése. Nem egyszerű ez így, 2016 elején. Ugyan kit érdekel már a tavalyi hűhó? Engem például mérsékelten. Aki törött szemüveggel a Holdon töltötte az elmúlt évet, még az is pontosan látta, miről „szólt” 2015 a magyar bel- és külpolitikában… Említeni is alig érdemes.
Migránsok. Nyilván.
Ha a kérdés meg az, hogy „kiről?”, ugyanúgy nyilvánvaló a válasz. Orbán Viktorról, természetesen.
A miniszterelnök 2015 elején nagy gondban volt. Már 2014 őszén vissza kellet táncolni a netadóból, pedig ő nem visszatáncolós fajta. Gyülekeztek a fellegek a gazdasági hátországban is, s noha a bomba csak később robbant, ő 2015 januárjában pontosan tudta már, hogy az újévben nyíltan is bajuszt fog akasztani addigi legfontosabb emberével. Vagy azzal, akinek ő maga volt a legfontosabb embere. Talán éppen ez zavarta Orbánt, hogy kicsit sem egyértelmű már a felállás. Mindenesetre: Simicska Lajossal.
A bomba végül februárban robbant a gecigate-tel, miután pedig az ellenzék győzött két időközin is, még a tavaszi napsugár sem Orbánra sütött. Ekkortájt a miniszterelnök-pártelnök annyira labilisnek érezte a hatalmát, hogy át akarta vinni: már az 2015 végi Fidesz-kongresszuson válasszák meg a párt 2018-as miniszterelnök-jelöltjének. A következő, 2017-es dzsemborin érzése szerint erre már nem számíthatott volna biztosan. (Már ha verebeim jókat csiripeltek, persze.) Quaestor- és mindenféle pénzintézeti ügyek is előkerültek ekkortájt, a moszkvai kapcsolat Goodfriend távozása ellenére továbbra is szúrta az amerikaiak szemét, szóval volt itt külső és belső bizonytalanság, a gazdasági- és a médiaháttér újjászervezésének feladata, plusz vereség és népszerűtlenedés... Ez volt tehát a helyzet 2015 áprilisában.
Innen lett erősebb Orbán 2015 végére, mint valaha volt. Semmi szüksége nem volt már arra, hogy jelöltté avassák, a zászló neki áll. A Simicska-csata eldőlni látszik, s csupán háromnegyed év alatt ráadásul tényező lett még az európai politikai színtéren is.
Köszönhetően négyszázezer, a déli határainkon beözönlő migránsnak.
*
Baloldali és liberális oldalakon szokás mindezt a kormánypropagandával magyarázni, hazugságokkal, gyűlöletkeltéssel és populizmussal, de ezek a magyarázatok csak nagyon kis részben kielégítőek. Orbán mindent megtett és sikerrel tett meg, hogy – a betörések megállításában meglátva a nagy politikai kitörési lehetőséget – „visszahozza a kormányzást a szarból”, csakhogy ezt azért tudta megtenni, mert igaza volt. Egyszerű igazságai, határozott döntései kifejezetten jól is állnak neki, amikor valódi helyzet van. 2015-ben a magyarok többsége érezhette: de jó, hogy ez a fickó van a miniszterelnöki székben, nem mondjuk Bajnai Gordon!
És ez tényleg jó volt most. Nem csak a konkrét helyzet miatt, hanem mert jó volt tapasztalni, hogy nem kötelező beállni a kollektív elhülyülés táborába. Nyomni az EU-rizsát, a politikailag korrekt mantrát, inkább elhallgatni azt, amit a saját szemünkkel látunk. Bajnaival lett volna rokonszenves pislogás, kvótamegszavazás, nagyon nagy ajróperség, 2015 szilveszterén meg mondjuk nem csak a kölni pályaudvaron ment volna a „Ficki, ficki!, hanem a Keletinél is. Aztán meg a szöveg, hogy nem is bevándorlók voltak, vagy ha mégis, hát akkor az nem is lényeges szempont.
Ez egyébként szintén a 2015-ös év nagy fejleménye, újdonsága: Magyarország az EU tagja lett. Mármint az ország népe. Megtörtént, ami eddig elképzelhetetlen volt: a cigiárus, trafikos néni Angela Merkel előző napi nyilatkozatát idézi pontosan, mély felháborodással. A kocsmákban Merkelről, a svédekről folyik a szó, na meg Szíriáról, Irakról. Ami nem sikerült annyi EU-közpénzen támogatott, ideologikus értelmiségi projektnek, azt Angela Merkel megoldotta néhány jól irányzott összevissza-beszéddel, politikai bénázással: megteremtette az európai démoszt. Országhatárok fölött egyesítette a népet, amelyet most már érdekel saját európai jövője, hiszen veszélyben érzi azt.
Éles helyzetekben leegyszerűsödnek a kérdések, a döntéseket gyorsan kell meghozni, szötymörgésre nincs idő és lehetőség. Mint kiderült, Merkel ebben gyenge, Orbán viszont ilyen helyzetekben működik jól. Ilyen alkat. Hadvezértípus. Szerencséjére volt is valódi csata, amelyet megnyerhetett. Ebből a szempontból nem csak Orbán Viktor járt jól azzal, hogy ő volt a miniszterelnök 2015-ben, de Magyarország is. Más szempontból sem járt rosszul az ország: a csatázós, extraadós hozzáállás megint termett gyümölcsöt, a makrogazdaság hozta a célokat, az államháztartási hiány és az infláció gyakorlatilag eltűnt.
*
A gond csak az, hogy a hadvezérek kényelmetlenül érzik magukat békeidőben. Nem is nagyon érdekli őket. Ha nincs ellenség vagy az túl gyenge, leszámolnak a belsővel vagy azzal, akit annak neveztek ki. A rombolás is építés, a szakértelem meg bolsevista trükk, tehát ha mondjuk oktatásról van szó, ide a szablyát akkor is! Ne szöszöljünk! Az unalmas, érdektelen. Vágjunk rendet, KLIKK-esítsünk! − csak a végén aztán rosszabb a helyzet, mint az elején volt. Egészségügy? Majd csak lesz valahogy. Kit érdekel?
A hadvezér mentalitása sajnos más ügyekben sem szolgálja az ország javát. Már amennyiben elfogadjuk, hogy annak javát a polgárivá válás adná. A jelző a 2015-ös év elejének kulcskifejezése lett, amikor az akkor még elemzőként megjelenő, ma már hecchonlap-főszerkesztőként vitézkedő G. Fodor Gábor közölte, hogy a polgári Magyarország amúgy sem jelentett semmit.
Nos, de, jelentett és jelent. Azt jelenti például, hogy a miniszterelnök nem szotyizgat együtt a legfőbb ügyésszel stadionok VIP-várójában. Volt másfajta jobboldali miniszterelnökünk egyébként: Antall József. Az a fajta önkorlátozás, amelyet akkor gyakorolt, amikor elköszönt hivatalt viselő barátaitól és nem is beszélt velük miniszterelnökként, az bizony a polgári erény kifejeződése volt. Nem tilos másként tenni, nem ütközik törvénybe, csak éppen egyetlen gesztussal megkérdőjelezi az írott alkotmányt is, a demokratikus rendszer egészét. (És nem, az Antall-kormány részbeni sikertelensége egyáltalán nem abból fakadt, hogy Antall komolyan vette alkotmányos szerepkörét s nem lépte át azt.)
Ilyesmi persze keveseket érdekel elméleti szinten, de az „informálisan legalább ide minden gazdasági és társadalmi hatalmat”-elv, a „saját kádereket lehetőleg mindenhova”-mentalitás és a kizárólag hűség alapján választott végrehajtók/alattvalók gyakorlata szükségképpen kontraszelekciót és rossz döntéseket szül hosszabb távon. Ismét csak a liberális oldalon épp ezért a puha kádári diktatúrával szokták párhuzamba állítani Orbán rendszerét − ami azért érdekes egyrészt, mert annak a puha diktatúrának egykori természetes szövetségeseik, a szocialisták voltak a kontraszelektált főkáderei (az önkritika mondjuk szép dolog); másrészt meg azért izgalmas ez, mert teljes félreértése a helyzetnek.
*
Orbán sokkal inkább olyan, mintha a Valami Amerika lenne a csengőhangja. Mint aki ebből a helyből a működő republikánus paradicsomot akarja létrehozni. Nem csupán a politikában, hatalomtechnikában, Finkelstein tanácsaival, de a társadalomban is. Mintha csütörtöki olvasónapjain a miniszterelnök kezébe került volna Jonathan Franzen Szabadság című regénye, amelyben sarkítva bár, de tömören van ott a minta. A Bush elnökkel baráti kapcsolatban lévő milliárdos, aki látszólag gyönyörű környezetvédelmi célra, a szépséges madárka (kék poszáta) megmentésére áldoz milliókat, valójában azonban időben tudta meg, hogy bányakoncessziókat érdemes venni, az egész akció tehát az elit információs előnyéből szerzett gigantikus vagyonszerzés, valami mellékes szósszal, hogy a népnek is legyen mit ízlelgetnie.
Itthon is volt már erre példa korábban, a legjobb talán a dohánykoncessziók kiadása, amelynél sikerült a gyerekekre meg az ő egészségükre hivatkozni; miközben persze nem ez volt a motiváció, hanem az, hogy a várható hasznot a kiválasztottak kapják − de a 2015-ös évben lett mindennél nyilvánvalóbb, hogy rendszerszintű az egész.
Tényleg nagyon nagyon amerikai. Kell néhány tucat család, akik meggazdagszanak, akikre a politikus számíthat a kampányban, akik számíthatnak a politikusra, amikor az hatalmon van. Letelepedési kötvény-ügy vagy a legújabb, amikor az állami bank ad pénzt a kormányfő nagytőkés barátjának, hogy vegye meg a Kopaszi-gátat, amelyen építsen lakóparkot, ami eddig rossz biznisz lett volna; csakhogy most, amikor a sok gyereket vállalók az államtól tízmilliókat kapnak, hirtelen jó üzlet lett... Ez mind amerikai modell. Csak kicsiben, magyarban, bénábban és tapasztalatlanabbul. Újabb „eredeti tőkefelhalmozás”, amilyen volt már egyszer a kilencvenes évek elején, amikor a Gyurcsány-félék szerezték a vagyont. Ahogy szerzik most is egyébként: Bajnai-munkatársak, Kóka János köre simán érdekeltségeket szerezhetnek az irányított bizniszekben. Nem ideológiai, személyi kérdés ez, kérem. Elitépítés és nyugalommegőrzés. Ügyes.
*
Attól nem is nagyon kell tartani, hogy a magyar köznép majd fellázad. Nem kádárizmus van, mondom. A magyar köznép fogyaszthat, a gazdasági kilátások elég jók, ráadásul nem hitelből. Ezt a felállást, hogy vannak az urak, a nadrágos emberek, meg mi, a parasztok – elég jól tűri a magyar. Egészen addig, amíg viszont hirtelen fel nem lázad, fel nem robban az egész és ki nem fordul a világ a tengelyéből.
Persze egyáltalán nem jó, ha felrobban és kifordul. Csak néha. Mondjuk megszálló csapatok esetén. Szerencsére megszálló csapatok nincsenek az országban, de olyan figura sem látszott 2015 második felében, aki képes lenne becsatornázni bármilyen elégedetlenséget, ha az netán tömeges méreteket öltene. Schiffer András? A legmélyebb tiszteletem, de... A kormánypárt által uralt migránsügy nem erősítette, hanem elgyengítette a Jobbikot, a ballib ellenzéknek 2015-ben meg jóformán már nem is volt politikai képviselete. Csak Gyurcsány az egyetlen tényleg hiteles ballib. Ő migránst vitt a villájába, nem csak szövegelt. Más kérdés, hogy a nép rendkívül bölcsen megállapította az akciója után, hogy „ez tényleg hülye”, és levonta a következtetést: ezek tényleg ide akarnak telepíteni egy rakás muszlimot. Gyurcsányon kívül a ballib oldalon tehát csupán értelmiségi szabadcsapatok akadtak, akik a valósággal folytatott évszázados küzdelmük során viszont sosem veszítettek még ilyen látványosan csatát Magyarországon, mint tették azt a mögöttünk hagyott évben – éppen a migránsok kapcsán. Jó frusztráltak is lettek ettől. A kedvenc példám alant.
„Nem is találkozom már olyan ismerőssel, aki ma az uszítás, a gyűlölet, az irgalmatlanság oldalán áll, aki a kerítést védené a menekültekkel szemben vagy – ő is egykori barátom – letagadná a gyermekéhezést. A képmutató jelszót a párbeszéd fenntartására teljességgel hamisnak tartom.”
A mondat a magyar liberálisok egyik referenciaszemélyétől, Radnóti Sándortól származik, 2015 végéről. Sok magyarázatot nem igényel. Az értelmiségi, a filozófus nem válogat. Témák, ügyek nincsenek. A tápanyag csak menüben kapható, s Radnóti jó napközis tanerőként oda is áll a nebulók asztalához. Olyan nincs, hogy a krumplis tésztát nem kéred, Bandika. Vagy megeszed az egészet levesestül-tésztástul, plusz lekváros tekercs, vagy irány az igazgatói és ki vagy rúgva! Csak a tekercs kellene? Olyan nincs. Nem szereted az erőszakos nyomulást a kultúrában, de támogatod a kerítést? Mondom, hogy ilyen nincs! Támogatod a kerítést, tehát embertelen vagy, tehát biztos a Magyar Művészeti Akadémia terjeszkedését is nagyon szereted. Meg egy kis szalonzsidózás, na, neked tuti az is belefér. Nem vagy feminista, tehát tuti, hogy utálod a nőket. Nem fogadsz be migránst, tehát őket is utálod. Igaz, én sem fogadok be a lakásomba egyet sem, de én legalább nagyon humánus vagyok interjúkban. Meg még valami vagy egyébként, egészen biztosan, logikus következményeként a fentieknek. Ákos-rajongó. Az.
*
2015-ben szinte sosem témákról beszélgettünk és szinte mindig személyeskedtünk. Nagyon ritkán foglalkoztunk azzal, mit mond a másik és nagyon gyakran azzal a szándékkal, amelyet önkényesen neki tulajdonítottunk. Jelképként tekintettünk a másikra, csak a legritkább esetben gondolkodó lényként − igaz, erre sok és jó okunk volt.
Oda-vissza működik ez persze, nem csak ballib irányból jön. Az ottani frusztráció ráadásul érthető: a kormány tényleg mindig bepattintja a hisztiszikrát. Ha kell, Szabadság téri emlékművel vagy Hóman-szoborral, bár utóbbira végül nem lett szükség: a migránsok kitettek magukért, még követ is dobáltak Röszkénél.
Néhány liberális nagyágyú azért megengedte magának a gondolkodás és az önálló véleményformálás luxusát. Konrád György, például. Én pedig elképedve figyeltem, hogyan került Konrád a megfellebbezhetetlen ikonéból az „inkább fogná már be” kategóriába, amiért is migránsügyben Orbánnak adott igazat.
Aztán megértettem. Ebben a szekértábor-megközelítésben vannak a jó emberek meg a rossz emberek. Konrádot a rosszak közé sorolni azért kínos lenne arrafelé; ha meg gondolkodni kellene arról, amit mond, zavar keletkezne az erőben, szóval inkább fogja már be. A megoldások ebben a megközelítésben ugyanis sosem praktikusan, hanem mindig morálisan jók és rosszak. Az erkölcsileg jó megoldásokat márpedig az erkölcsileg jó emberek képviselik, akiknek szava arany, fingja rózsaillat; a vállalhatatlanokat meg a gonoszok képviselik, azért mégpedig, mert ők gonoszok, akiknek kénköves a lehelete. Ebbe tehát nem férhet bele, hogy Konrád jó ötletnek tartja a kerítést. Nem a kerítés a kérdés. Orbán a kérdés. Akinek nem lehet jó ötlete. Egy sem.
Hiszen ő aztán tényleg a jelkép maga.
Ez persze nem 2015 óta van így, hanem nagyjából negyvenezer éve. Már nem Orbán Viktor, ő annyira nem öreg azért − az ember maga olyan, hogy jelentést tulajdonít az őt körülvevő világnak. Jelentése ugyanis nincsen semminek és senkinek. Akkor lesz, abban a pillanatban, amikor tulajdonítunk neki egyet. Orbánnak például azt, hogy a Patás (vagy A Nemzet Miniszterelnöke, így, csupa nagybetűvel, kitűzőn).
A jelenség tehát természetes és mélyen emberi, csak éppen mértéktelen fogyasztása és az önreflexió hiánya károssá teszi nagyon. Olyan zárt, provinciális, szűkös hellyé változtatja ezt a szellemi teret, ahol csak azzal beszélgetünk, aki biztosan ugyanazt gondolja, amit mi. Eltunyult agyú, egymást gyengítő figurák gyűjtőhelyévé változtatja tehát, olyanná, amelyben Radnóti Sándor talán már Konrád Györggyel sem áll szóba.
Hogy a nemzetközi helyzet idáig fokozódik, azt azért nem hittem volna tavaly ilyenkor. Ahogy azt sem, hogy majd Orbán Viktor éveként tekintek vissza a 2015-ösre.
Aztán az lett belőle mégis.
