Migráció és mi címmel körkérdést és cikksorozatot indít a Mandiner: vezető magyar véleményformálókat kérdezünk meg arról, mit gondolnak az egyre forróbb témává váló migrációról és a kapcsolódó jelenségekről. Az eddig megjelent írások ezen a linken keresztül olvashatók.

*

Gyors migránsok, lelassult Európa

Körmendy Zsuzsanna, a Magyar Nemzet szerkesztőjének írása

Pár hónapja a szerkesztő még igyekezett színessé tenni rovatát, és arányosan adagolni a menekültkérdést. Ma már a téma úgy önti el a médiát, mint a migránsok a pályaudvarokat. Túlbecsüli a Fidesz hatalmát és befolyását az, aki szerint a kormány azért tematizálja ezt a kérdést, hogy ne kelljen színt vallania a fontos kérdésekről.

Nem a kormánypártok, hanem sajnos a valóság tematizálja ezt a kérdést, mégpedig akkora erővel és olyan széles skálán, amit elképzelni sem tudtunk korábban. Ha egy napilap-szerkesztő mindössze egy héten át blokkolná a migráns-témát, egy hét múlva nem akadna hírekre kíváncsi ember, aki kézbe venné azt az újságot.
A cikkek tele vannak kérdőjelekkel. A jobboldal kérdései az Európai Unió, a nyugati államok, az ENSZ, az amerikai külügyi politika csinálói, a centrum-országok vezetői, s természetesen a magyar kormány felé irányulnak.

A szerénységéről közismert balliberális oldal beéri azzal, hogy többnyire a kormánytól kéri számon a sok százezres menekültáradatot. Ha kerítést tervez, miért tervez, úgysem csinálja meg. Ha megcsinálja, minek csinálta, ennek semmi értelme. Ha betartja a kormány az uniós jogszabályokat, akkor kegyetlen, mert nem engedi vonatra szállni szírek százait a Keletinél. Ha nem tartja be, akkor EU-ellenes, és lám, káoszt okozott szegény osztrákoknak, akik kénytelenek voltak a magyar kormány intézkedései miatt 30 km-es dugót okozni az ausztriai határátkelő előtt.

Mindazonáltal az elmúlt huszonöt évben soha ilyen gyorsan értékelések, álláspontok nem változtak, mint ma. Amiért tegnap még elmarasztalták a magyar miniszterelnököt, az ma már előrelátásnak számít még az ellenzéknél is. Liberális értelmiségiek apró módosításokat hajtanak végre eredendően menekültpárti álláspontjukon, hogy hozzáfésüljék gyér hajzatukat a dús valósághoz. Hatalmas az intellektuális káosz, a letisztulatlanság, tanácstalanság. A politikai korrektség kliséi alól állandóan kilóg a valóság lólába. Egyelőre ne döntsük el, melyik visszataszítóbb: a keresztény polgári attitűd bolsi reflexekkel, vagy a liberális bolsi attitűd polgári reflexekkel. Csak ismerjük el, zavarodottság van mindkét oldalon. Amit jól jellemez, hogy a liberálisok Jézus tanításaival jönnek, baseball-ütőként használva a Bibliát; a nemzeti érzelműek pedig árvalányhajból is NATO-kerítést fonnának, persze egy kicsit magasabbat, mint ami megépült; a keresztényeknek pedig hétfőn arra ébrednek, téríteniük kell, kedden azonban egy másik rémálom nyomán arra jutnak: inkább jó nagy félkörben ki kell térniük a muzulmán testvérek elől.

Ha nem lenne mindez olyan szomorú és közben fenyegető, akkor e káosz láttán iszonyú jól szórakozhatnánk, de sajnos tudjuk: a mai káosz holnap házhoz jön. Nem fog csöngetni. Nem kéri engedélyünket, hogy bejöjjön az életünkbe. Már rég fölszerelkezett kulcsokkal, feszítővasakkal, amelyekkel akár szívünk és elménk minden zárját is kinyitja, a tartalmát pedig ócska kacatként félredobja.

És szabad lesz az út azok előtt, akik – a kereszténység megtagadásához nem rest Európai Unió polgáraival ellentétben – nem tanácstalanok. Akik nem tesznek föl harminc kérdést, miközben százharmincra nem tudják a választ. Szabad lesz az út azok előtt, akik tudják, mit akarnak. Akiknek nagyon is határozott elképzelésük van az életükről, van vallásuk és van bennük egymás iránti szolidaritás (személyes beszámolóik nyomán tudjuk: nem tartanak maguknál túl sok pénzt, viszont megszervezték, hogy nyugaton élő ismerőseik segítsége révén menekülésük állomásain mindig föl tudnak venni megfelelő mennyiségű eurót a bankkártyájukkal). Ötvenhat decemberében a magyar menekültek az ausztriai lágerekben örültek, hogy a kommunisták most már nem lőhetik le őket. Hogy ha szomjasak, kapnak vizet, ha éhesek, kenyeret. Eszükbe sem jutott, hogy tömegesen skandálják az általuk elképzelt gazdag célország nevét dicsérőleg említve, miközben az őket regisztráló, adataikat felvevő ország nevének közös-hangos említésekor lefelé tartják hüvelykujjukat, ami ugyebár, a római cirkuszi gladiátorok küzdelmei óta tudjuk, mit jelent.

De nekünk ez sem számít. Mi befogadó ország vagyunk.

Elveidet csak úgy közöld a migránskérdésről, hogy előtte kiszállsz a légkondis autódból és elsétálsz a Nyugati mellett, és belenézel a messziről sötét arcokba, közelről sötét sorsokba. Ha a tekinteted találkozik az övékével, ne félj attól, hogy hol részvétet érzel, hol pedig félsz. Ismered a történelmet: tudod, van rá lehetőség, hogy akinek ma adtál egy pohár vizet, az egy év múlva feljelent, hogy neki langyos tej vagy hideg sör kellett volna, te meg vizet löttyintettél neki, mert élelmiszer-rejtegető voltál.

De nyugalom, mert gyorsított eljárásra az egész lelassult Európa számíthat.

Addig pedig nézzük a lelátóról, hogy Merkel Németországa hogyan kíván szemezgetni a Nagy Bevándorlókosárból, odébb pöccintve az analfabéta afgán pásztort és fölcsippentve a közép-európai egyetemen kitanult arab orvost. A liberális kórus pedig addig is döngicséljen bátran Merkel demokráciájáról, és véletlenül se vesse össze a nagynémet ipar felvevőképességét Magyarország ellopott, elsinkófált, tönkretett, bezárt gyáraival. Végtére is egy magasan kvalifikált színesbőrű és egy Gretchen nászából náluk még születhet sok kis Übermensch.

Mi pedig maradunk az eritreai, kenyai, szír, kurd, afgán és marokkói gyerekekkel túlzsúfolt magyar óvodák és iskolák ellenére Európa főfasisztái.