Migráció és mi címmel körkérdést és cikksorozatot indít a Mandiner: vezető magyar véleményformálókat kérdezünk meg arról, mit gondolnak az egyre forróbb témává váló migrációról és a kapcsolódó jelenségekről. Az eddig megjelent írások ezen a linken keresztül olvashatók.
*
Népindulás
Bencsik Gábor, a Magyar Krónika főszerkesztőjének írása
Van-e groteszkebb, mint a megvénült hippi, aki a hajában virággal, kezében járókerettel hirdeti egyre a szabad szerelmet? Van-e groteszkebb, mint a megvénült hatvannyolcas lázadó, aki a szívében az egyetemfoglalások emlékével, öreg kezében egy tálca süteménnyel várja a népek felmorajló szökőárját?
Mert ez most a népek áradása, semmivel sem kevesebb. És az elárasztott népek majd csak akkor választják ki az egymással vetélkedő válaszok közül a használhatót, amikor már ideért az áradat, amikor már visszavonhatatlanul megváltozott minden. A történelem előtt mindez persze se nem jó, se nem rossz. A történelem közömbösen történik tovább, ahogy birodalmak és kultúrák felemelkedésekor és bukásakor is szokott.
Ettől persze nem erkölcsi kötelesség a fatalizmus. Erkölcsi jogunk megtudni, mi történik, miért történik, és mit lehet, mit kell tennünk.
Próbáljunk meg a három kérdésre először rövid választ adni, aztán bővebbet is.
Mi történik? A hozzáértők szerint évszázadok óta pár millió ember mindig hazaváltó úton van a világban. Valószínűleg most sincsenek többen. Viszont ez az pár millió most mind ide tart vagy ide fog tartani, Európába. Ez minőségileg új jelenség. És az is új jelenség, hogy ebből az ötmillióból rövid idő alatt könnyen ötven, ötszáz millió lehet. Miért? Mert ez a vándorlás más, mint az eddigiek.
Miért jönnek? A látszat az, hogy az afganisztáni, szíriai polgárháború, az arab tavasz, az Iszlám Állam miatt. De ez tévedés. Ugyanazért indultak el, amiért a magyar ápolónő, a lengyel kőműves, a bolgár sebész, a török szakács és a ghánai kereskedő. A jobb életért. Mert tudják, hogy van jobb élet, mert tudják, hogy milyen az a jobb élet, és mert módjuk van eljutni oda.
A háborúk ezt a folyamatot kétségkívül felerősítik, de nem a végső okai. Ha Afganisztánban sikerülne békét teremteni (sikerülhetne egyáltalán?), ha a líbiai állam ismét megszerveződne, ha az iszlám állam letenné a fegyvert, a népáradás most már akkor sem szűnne meg. Akik a háború elől menekülnek, azok csak a legközelebbi békés országig mennek, nem vándorolnak keresztül a fél világon. A szír paraszt a háború miatt indul el, de a jólétért megy tovább a szomszéd országnál. És ha ez az út kitaposódik, már háború se kell. A jólét vágya bőven elég lesz útnak indítónak.
*
Mit lehet, mit kell tenni?
Először egy kis kérdés-felelet.
− Az Egyesült Államok demokrácia?
− Igen, az.
− Befogad politikai üldözötteket, menekülteket?
− Igen, befogad.
− Fenntartja magának a jogot, hogy eldöntse, személy szerint kit enged be az országba, és kit nem?
− Igen, a leghatározottabban fenntartja.
− Akár szögesdrótos kerítéssel is megakadályozza az illegális migrációt?
− Igen, akár szögesdrótos kerítéssel is.
− Felhatalmazza a saját hatóságait, hogy indoklással vagy anélkül bárkitől, még érvényes vízum birtokában is megtagadják a belépést?
− Igen, felhatalmazza.
− Kész arra, hogy ezt a jogát akár fegyverrel is megvédje?
− Igen, kész.
− Van erkölcsi és politikai joga Európa államainak, hogy a migráció ügyében megtegyék mindazt, amit az Egyesült Államok megtesz?
− Igen, van.
Mit lehet, mit kell tehát tenni?
Egyértelműen ki kell mondani, hogy minden államnak erkölcsi és politikai joga eldönteni, hogy kit enged be az országába, és kit nem.
Meg kell állítani az áradatot, és minden bebocsátást kérő esetében pillanatnyi késlekedés nélkül, a következményeket a bebocsátást kérőre hárítva meg kell hozni és végre kell hajtani a döntést. A kérdés nem az, hogy jöhetnek-e vagy nem jöhetnek, befogadjunk-e menekülteket, vagy sem.
A kérdés az, hogy megvan-e a szuverenitásunk a döntésre, vagy nincs. Azt állítani, hogy erről a szuverenitásról le kell mondanunk, abszurd és elfogadhatatlan.
*
Most egy kicsit bővebben arról, hogy miért jönnek.
Az utolsó fél évezredet leszámítva az emberiség története a lokalitások története. Nem változtatott ezen Nagy Sándor (aki seregével úgy haladt át a lokális kultúrák tengerén, mint egy nagy hajó a szigetek között, helyenként kikötve, árut és eszmét cserélve), sem a Római Birodalom (amely helyi, lokális kultúrákat kapcsolt államszervezetté), de még a keresztény birodalmak sem, amelyek lényegüket tekintve ugyanolyan lokalitások laza halmazából álltak, mint a később háromszáz fejedelemségre bomló Német Birodalom.
Mit jelent a lokalitás ebben az értelmezésben? Azt, hogy az emberek életviszonyait túlnyomó részben a közvetlen környezet hatásai befolyásolták. Az emberek kilencvenkilenc százaléka az egész életét egy gyalog bejárható körön belül élte le, és ha a körülmények (például a sorozás) néhányukat ki is emelték onnan, ők is szinte biztosan visszatértek. Életét gyakorlatilag mindenki a lokalitás társadalmi-gazdasági koordinátái között értelmezte, vágyai és félelmei is e koordináták között hatottak.
A 15. század második felében ebben bekövetkező változást szimbolikus erővel jeleníti meg a perc, amelyben Kolumbusz Kristóf Amerika partjára lépett. Nem ezzel az eseménnyel született meg a globalizáció, de egy egész új földrész Európa számára történő felfedezése jól jelzi, hogy mekkora horderejű változások indultak el. Az emberiség megkezdte a lokalitás falainak lerombolását, és fokozatosan nőni kezdett azoknak a száma, akik az életüket már földrésznyi, vagy akár földrészeken átnyúló koordináta-rendszerbe helyezhették.
A közlekedés fejlődésének lassúsága sokáig fékezte ezt a folyamatot, ezért, noha a pénz és a kultúra erőteljesen támogatta a globalizációt (a 18. század legnagyobb írói, festői és muzsikusai lényegében már világhírességek, a nagy bankok már a 17. században nemzetek felettiek voltak), a globális élettérben tevékenykedők száma csak lassan nőtt.
A 19. század ebből a szempontból két, egymással ellentétes hatású fejleményt produkált: a vasút, majd az automobil, végül a repülő révén a közlekedés robbanásszerű fejlődésen ment át, ugyanakkor a nemzetállamok egyre jobban lezárták a határaikat. Egyre több ember egyre rövidebb idő alatt tett meg nagy távolságokat térben és kulturális értelemben egyaránt, a határok ugyanakkor egyre erőteljesebben állták ennek útját. És még valami fékezte a globalizációt: a modern nemzet születése. Nem csak a magyarok szavalták, hogy itt élned, halnod kell, hanem Európa minden nemzete. És nem csak szavalták, így is érezték. A haza minden előtt – ez az országnyira tágult lokális életkeret felmagasztosulása.
Az emberek döntő hányada számára még a 20. század nagy része is a lokalitások kora volt, életének koordinátáit a helyi viszonyok szabták meg. Fordítsuk ezt le a legkézenfekvőbb jelenségre, a jövedelemre. Az emberek döntő része még a 20. század nagy részében is a helyi jövedelmi viszonyokhoz mérte a sajátját, a jövedelemből megszerezhető javak iránti igényét.
*
A globalizáció azonban végül nagyrészt ledöntötte a lokalizáció védfalait. A nemzet és a haza mint érték már-már elolvadt, mint a tavaszi hó a napsütésben, a közlekedésnek a jövedelemhez viszonyított ára lezuhant, a munkaerőpiacok megnyíltak, és ma már mindenkinek megbízható ismeretei vannak arról, hogy melyik országban mennyit fizetnek azért a munkáért, amit otthon elvégez – feltéve, hogy van munkája.
Rengeteg kutatás bizonyítja, hogy az ember elégedettség-érzését döntően befolyásolja, hogy másokhoz képest mennyit keres. A környezetében referencia-helyzetet, referencia-jövedelmet keres, és ahhoz méri a sajátját. A globalizáció a referencia-jövedelmet, referencia-jólétet, referencia-biztonságérzetet lokális szintről globális szintre emelte. A mérce immár a reálisan elérhető legmagasabb szint, bárhol legyen is. És a globális világban az elérhetőség is realitás: ha alkalmas rá, gyakorlatilag bárki képes eljutni Londonba takarítani vagy operálni.
A történelem rengeteg népvándorlást ismer – a sok között a miénket, magyarokét is. De az eddigi népvándorlások mind valóban vagy hódítások vagy menekülések voltak – esetleg a kettő szétbonthatatlan keveréke. Ami most zajlik, az viszont sem nem hódítás, sem nem menekülés. Azt szinte kizárólag a jólét vágya mozgatja.
Ennek a mostani népindulásnak rengeteg kísérőjelensége van. Zavarbaejtően nagy pénzek mozognak, indulatok szabadulnak el, kiszámíthatatlan hátterű emberek jönnek. De egyik sem a lényeget érinti. A baj sokkal nagyobb, mint hogy pár ezer fertőző beteg Európába érkezik. Egy egész világrend készül felbomlani, és nem tudható, hogy hol talál új egyensúlyt.
Valaki azt írta: ha csak a jóléten múlna, Magyarország már régen üresen tátongana. Ez azonban hamis mondat. A gondolat valójában így szól: ha csak a jóléten múlna, a világ legjómódúbb országán kívül az összes többi üresen tátongana.
Abszurd? Az. Pedig a probléma lényegét mutatja meg.
