Migráció és mi címmel körkérdést és cikksorozatot indít a Mandiner: vezető magyar véleményformálókat kérdezünk meg arról, mit gondolnak az egyre forróbb témává váló migrációról és a kapcsolódó jelenségekről. Az eddig megjelent írások ezen a linken keresztül olvashatók.

*

Nincs európai álom, nincs semmi

Stefano Bottoni,  az MTA Történettudományi Intézet főmunkatársának írása

Úgy tűnik, hogy a mostani menekültáradat kapcsán elfelejthetjük nagyjából mindazt, amit a tankönyvekben tanultunk.

1) Ez a vándorlás rendkívül szervezett, szinte semmi nem véletlen benne. Olyan, mint egy szörnyen hosszú, fárasztó, költséges és szomorú interrail. Minden határátlépés, minden etap ki van taposva, Törökországtól egészen Németországig. Jellemző, hogy a minapi osztrák tragédiáig (ötven halott egy ideiglenes magyar rendszámú, szlovákiai cégtől származó, román állampolgárságú személy által Kecskeméten kiváltott teherkocsiban) a balkáni útvonalat mindenki sokkal biztonságosabbnak találta, mint a rövidebb, de rendkívül veszélyes tengeri utat Líbiától Olaszországig. Attól tartok viszont, hogy a helyzet eszkalálódásával fel kell készülnünk hasonló esetekre, mert a migránsok egyetlen célja Magyarországon keresztül átutazni, bárhogyan és bármi áron.

2) Nekem úgy tűnik, hogy a szírek, afgánok, pakisztániak esetén a politikai (háború, polgárháború, ISIS) és a gazdasági motiváció sok esetben egyszerűen szétválaszthatatlan. Ezért sem tudunk mit kezdeni azzal a zavarba ejtő jelenséggel, hogy sok migráns jelentős pénzösszeggel rendelkezik, és az egész út bizonyíthatóan sok ezer euróba kerül. A Röszke határában lomizó magyarok és cigányok látványa, akik a bevándorlók által hátrahagyott, gyakran jó cuccokat kutatják, majd eladják, az, hogy is mondjam? − különös érzéseket kelt. Ilyet sem láttunk még − talán a második világháború végén lomizhattak így szovjet területen a menekülő német lakosság vagy a megölt német katonák használható cuccai között.

3) Nem láttunk még olyan tömeges bevándorlást, melynek célja nem a letelepedés, hanem a több európai államon való gyors áthaladás és egy harmadik országba történő bejutás. Első látásra az is meglepő, hogy a schengeni övezethez tartozó Görögország állami szervei közvetlen segítséget nyújtanak a tiltott határátlépéshez, amikor átsegítik a tömeget a szomszédos Macedóniába. Világos, hogy ezzel szemben a dublini szerződésben foglalt kötelezettségek életszerűtlenek és tömegesen átjátszhatók. Ha a magyar hatóságok nem vesznek ujjlenyomatot a határon, megszegik kötelezettségüket és ellenőrizetlenül engednek be több ezer, több tízezer embert. Ha pedig megteszik − akár erre kényszerítve a rejtőzködni vágyókat −, fennáll a veszély, hogy a menekülteket nem fogják máshol befogadni, magyarán itt ragadnak, akaratuk ellenére. Természetesen közös európai hadsereggel, közös külső határvédelemmel egészen másképp lehetne kezelni (nem megoldani!) a válságot, de erről a máskor oly közlékeny európai vezetők inkább hallgatnak.

4) A migránsok fenntartóztatása, megállítása szintén életszerűtlen megoldás. Nem ide jöttek, nem áll szándékukban itt maradni. Erőszakos megállításuk, esetleges őrizetbe vételük ellenszenvet fog kelteni külföldön, és tovább súlyosbítja majd a hazai börtönök túlzsúfoltságát. Ezt minden gondolkodó ember belátja; jó lenne, ha ez a racionális érvelés elérné a magyar kormányzati szervek ingerküszöbét is. Azonban a gyarmati múlttal rendelkező nyugat-európai országok azon vezető politikusai és értelmiségijei, akik évtizedekig bátorították vagy tűrték a harmadik világból történő tömeges betelepedést − gyakran a helyiek rosszallása mellett −, akik értelmiségi körökben és kormányzati szinten ideológiai szintre emelték a bevándorláspártiságot, hogy ezzel kompenzálják a tragikus munkaerőhiányt és a demográfiai veszteségeket; most tartsanak önvizsgálatot és döntsék el, mit is akarnak valóban. Rajtuk múlik Európa sorsa, nem Orbán Viktor kerítésén vagy a menekülteket pénzért szállító kelet-európai csempészmaffiákon. 

Tavaly többen kifogásolták a „Várva várt Nyugat” című könyvem utolsó fejezetében kifejtett nézeteket a bevándorlásról és a demográfiai kérdésről, mint összeurópai kibeszéletlen problémákról. Őszintén sajnálom, de attól tartok, hogy nem tévedtem és addig lesz igazam, amíg az európai elitek nem kezdenek el komolyan gondolkodni azon, hogy mi lett az európai egység álmából, és milyen Európát fogunk átadni gyermekeinknek, unokáinknak. Olyan emberek áradnak hozzánk, akiknek vallási, kulturális és/vagy szocializációs háttere egyszerűen inkompatibilis azzal a posztmodern, szekularizált és libertárius életmóddal, amit ha tetszik, ha nem a nyugati ember magáévá tett és adottnak tekint.

Akármilyen népszerűtlen ezt most kimondani, miközben családok ezrei kelnek útra jobb életre és biztonságra vágya, ezek a menekültek, akik nagy többségükben nem szír mérnökök és orvosok, hanem „csak” szegény emberek, soha nem lesznek a német, francia vagy svéd társadalom szerves részei. Őket mindig és mindenütt bevándorlónak, másodrendű polgárnak, „vendégnek” fogják tekinteni.

Nincs európai álom, sem állam, sem egységes vízió.

Nincs semmi.

Csak az értelmetlen drótkerítések és a védekező nemzetállami reflexek.