Skócia 1998 óta rendelkezik saját parlamenttel, amely szintén egy referendumot követően jött létre: 1997-ben a szavazók 74 százaléka voksolt a skót parlament létrehozása mellett a decentralizációról szóló népszavazáson. Ezután alkotta meg – az akkor munkáspárti többségű – brit parlament a Scotland Act-et. Jelenleg így Skócia sok területen viszonylag önálló: a skót parlament például a belügy és igazságügy, a közigazgatás, az oktatás, a közlekedés, a mezőgazdaság és az energetika területén is széles körben rendelkezik hatáskörökkel. Nem dönthet viszont önállóan védelmi, külügyi, illetve az állampolgárságot és a bevándorlást érintő kérdésekben.

Az Alex Salmond vezette Skót Nemzeti Párt, miután a függetlenség mellett kampányolva megnyerte 2011-es választásokat, először alakított kormányt Skóciában, majd 2012-ben Salmond megállapodott Cameronnal a függetlenségi népszavazásról, a Westminster pedig elfogadott egy törvényt a referendumról.

A népszavazáson a 16 éven felüli skóciai lakosok szavazhatnak majd: ehhez a lehetőséghez Salmond ragaszkodott, arra építve, hogy a fiatalok általában inkább függetlenségpártiak. A skótok – és a Skóciában lakó nem skótok – tehát igennel vagy nemmel válaszolhatnak arra a kérdésre, hogy Skócia független ország legyen-e. Salmond eredetileg egyébként taktikusan azt szerette volna, hogy az elszakadás vagy maradás mellett lehessen egy harmadik opciót is választani: a maradást nagyobb fokú decentralizációval. 2012-ben ugyanis ez, az úgynevezett devo-max volt a legfőbb preferencia a közvélemény körében. Cameron azonban ragaszkodott ahhoz, hogy egy igen-nem kérdés szerepeljen a szavazólapon, vagyis ne lehessen „elmismásolni” az ügyet, hanem döntsék el, mit akarnak. Most, hogy közvetlenül a népszavazás előtt 50 százalék körül mérik a függetlenségpártiakat, Cameron persze már ígérgeti a nagyobb decentralizációt a skótoknak, csak maradjanak. Így tulajdonképpen – már ha lehet hinni az ígéreteknek – a nem-szavazattal nem is a változatlan uniót, hanem a sokak által vágyott devo-maxot támogatják a szavazók.

*

A függetlenségpárti tervek szerint Skócia az elszakadás után is megtartaná államfőjének a királynőt. Ez persze inkább formális jelentőséggel bír: a mai napig II. Erzsébet az államfője például Ausztráliának vagy Kanadának. A királynő egyébként állítólag aggódik az erős függetlenségpárti hangok miatt, de az udvar ezt többször cáfolta: a brit uralkodónak ugyanis hagyományosan semleges álláspontot kell elfoglalnia alkotmányos kérdésekben.

Nagyobb probléma, hogy a királynő mellett a skótok a fontot is meg akarják tartani. Ez már nem tetszik az angoloknak: Cameron miniszterelnök többször tett egyértelmű célzást arra, hogy „válás esetén búcsút kell mondani a közös hitelkártyának és bankszámlának is”, hiszen nem vállalhatják azt a kockázatot, hogy adott esetben adófizetőiknek kelljen pénzügyileg kisegíteniük „egy külföldi országot és annak bankjait”. Alex Salmond skót miniszterelnök szerint viszont nem csak Angliáé a font, hanem Skóciáé is. Salmond azzal fenyegetőzik, hogy Skócia nem vállalja át az Egyesült Királyság teljes államadósságának rá jutó részét, mintegy 100 milliárd fontot, ha függetlenné válása esetén nem használhatja tovább hivatalos megállapodás alapján a fontot. Annak ellenére, hogy küszöbön áll a népszavazás, erről a fogós kérdésről egyelőre nem sikerült megállapodni.

A bankok is ferde szemmel néznek egyébként a skót függetlenségre, hiszen Skócia elszakadása esetén már nem lenne ott a hátuk mögött végső hitelforrásként a Bank of England, a brit jegybank. A legnagyobb skót bankok, a Lloyds és a Royal Bank of Scotland is közölték, hogy áttelepülési terveket dolgoztak ki az elszakadás esetére: mindkét bankban egyébként jelentős részesedése van a brit államnak a válság utáni bankmentésnek köszönhetően. Kérdéses, hogy a független Skócia megállna-e a lábán gazdaságilag. A függetlenségpártiak azzal érvelnek, hogy nagy olajkészleteiknek köszönhetően ez nem lehet probléma, kritikusabb hangok szerint viszont nem lehet tudni, mennyi olaj maradt még a skót partok környékén.

*

A skótok bár most csütörtökön döntenek a függetlenségről, ez azonban csak 2016 márciusában lépne életbe. Vagyis még elszakadás esetén is szavazhatnának a skótok a 2015-ös brit parlamenti választásokon. Az időzítés több szempontból is fontos.

Annyiban a függetlenségpárti kampánynak kedvez a népszavazás időpontja, hogy a jelenleg is kormányon lévő brit konzervatív párt ellen könnyű a hangulatot kelteni. Skóciában Margaret Thatcher ipart leépítő intézkedései, főként a gyár- és bányabezárások óta meglehetősen népszerűtlenek a konzervatívok. Az utóbbi években a brit parlamenti választások skóciai eredményeinek összesítéséből az látszik, hogy egyértelműen a Munkáspárt a nyerő Skóciában, a második-harmadik helyet pedig a Skót Nemzeti Párt, illetve a Liberális Demokraták foglalják el a népszerűségi listán. A Guardian által közzétett térképekből is kitűnik, hogy az iparosodott városokban sokkal inkább függetlenségpártiak a szavazók. A skótok nagy része egyébként egyszerre tartja magát skótnak és britnek – úgy tűnik tehát, hogy a függetlenségi vágyat a nemzeti érzés mellett legalább annyira gazdasági motivációk is mozgatják.

A skót elszakadás vagy bennmaradás persze az angol választási eredményekre is hatással lesz. Ez azért sem mindegy, mert a kormányfő David Cameron azt ígérte: ha megint nyer, népszavazást írnak ki az EU-ból való kilépésről – na de mikor? A tényleges skót elszakadás (már ha lesz) előtt vagy után? Eddig csak annyit szögeztek le, hogy 2017 végéig tartanák meg a népszavazást – ebből az időtartamból tehát inkább valószínűnek tűnik a 2016 márciusa utáni időpont. De ez távoli találgatásokra vezet, hiszen az sem biztos, hogy Cameron nyer, és egyáltalán lesz-e népszavazás az EU-ból való kilépésről. A skótok mindenesetre meglehetősen EU-pártiak, tehát ha maradnak, akkor jelentős számú szavazatot jelentenek majd az EU mellett. Ha viszont a skótok függetlenednek, lehet, hogy az angolok büszkesége és EU-val szembeni harciassága is alábbhagy egy kicsit.

A Skóciában élő, más EU-tagállamokból érkezett bevándorlók egyes csoportjai egyébként épp azért kampányolnak a függetlenség mellett, mert attól tartanak, hogy ha maradnak, akkor utóbb az Egyesült Királysággal együtt akaratukon kívül kilépni kényszerülnének az EU-ból. Szerintük a függetlenedéssel arra is lehetőségük nyílik, hogy Skócia önállóan pozicionálja magát az EU-ban. Ez azonban nem annyira egyszerű. José Manuel Barroso leköszönő bizottsági elnök többször is egyértelművé tette, hogy nem lenne automatikusan EU-tag a független Skócia, hanem a szabályoknak megfelelően kérnie kellene felvételét, amihez a többi tagállamnak is hozzá kellene járulnia. Még ha a brit kormány erre „gentlemanként” áldását is adná (már ha addig ki nem lépnek az EU-ból); az valószínű, hogy a katalán függetlenségi törekvésekkel szembenéző Spanyolország, vagy épp a székely autonómia problémáját ide-oda tologató Románia nem szívesen látná a független Skóciát az EU-ban.

Azonban még ha csodás módon senki nem vétózná meg Skócia felvételét, akkor is rosszul járna a friss tagállam annyiban, hogy valószínűleg nem tudná magának azokat a fenntartásokat (opt out-okat) kiharcolni, amiket Nagy-Britanniának – korai csatlakozása és súlya révén – sikerült: például az eurózónához való előbb-utóbbi csatlakozás kötelezettsége alóli mentesülést, vagy a schengeni övezetből való kimaradást.

Nehéz döntés és mély társadalmi megosztottság előtt állnak tehát a skótok, hiszen a szorosnak ígérkező végeredmény után a szavazók csaknem fele így is-úgy is a vesztes oldalon érzi majd magát. Valószínűleg még Glasow-ból vagy Edinburgh-ből sem egyszerű a kérdést megítélni, nem hogy innen: úgyhogy a magunk részéről nem drukkolunk egyik oldalnak sem, csak kíváncsian várjuk a fejleményeket.