A PLT cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában, amire elsősorban magukat megszólítottnak érző olvasóink írásait vártuk. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatják.
Olvasónk, Werner írása. Fotó: Fortepan.
*
Azzal kell foglalkozni, ami előre visz
A fiatal középosztálybeli férfi 18:30-kor beül az autójába és elindul hazafele. Ma egész korán otthon lesz, egy négy évvel ezelőtti tréningen hallottak alapján két óra alatt rendbe tett egy hetek óta húzódó projektet. Hatékony, ezt mindig mindenki elismerte, és tényleg, ez igaz is. Emellett utál olyan dolgokkal foglalkozni, aminek nem látja a kézzelfogható eredményét. Közben jön egy sms: levonták a számlájáról a fűtés költségét. Tudomásul veszi, de nem nagyon érdekli a rezsi-téma. Van, aztán kész, be kell fizetni. Otthon két gyerek várja, útban a harmadik. A szomszédok kiröhögték, mikor megtudták; és nem felejtették el figyelmeztetni, hogy csak azért, mert megcsináltatta a saját pénzén a lépcsőházi világítást, még nem fogják tűrni a hangoskodást.
Jövő héten keveset fogja látni őket: el kell utaznia Párizsba, több ügyfelét is képviseli majd. „Te úgyis jól beszélsz külföldiül, én meg nem fogok ezeknek kiöltözni” − magyarázta neki egyikük, egy mezőgazdasági vállalkozó, aki ránézésre mindig 30 millió körüli értékű autókkal furikázik. A fiatal középosztálybeli újra gyorsan átszámolta, mennyit kéne dolgoznia, hogy ilyen autója legyen. „Mégis hallgatni kellett volna a könyvelőre és nem befizetni az adót, vagy legalább valamit okosítani. Mondjuk a gyerekülések nem férnének bele…” Elmosolyodik. Hasonszőrű barátai közül nem egy mesélte már neki, hogy lehetne a bevételeit és költségeit sokkal jobban optimalizálni. Nekik sem tetszik, de ez van, ha többre vágysz egy 50 négyzetméteres garzonnál. Majd jövőre talán ő is belevág.
Erről eszébe jut szombat esti a beszélgetése a félig francia, félig német turistával, aki civilben adótanácsadó és akivel hosszan beszélgettek a német és a magyar néplélekről. Régen nem volt része ilyen inspiráló beszélgetésben, ahol tét nélkül lehetett filozofálgatni. Úgy találták, hogy talán egyik nép lelke sem kevésbé terhelt a másikénál. Ez megnyugtatta, ezen felbuzdulva meglepően könnyen magyarázta el neki a magyarok Nyugat és Kelet közötti történelmi kilengéseit és dilemmáit.
Hazaér és szokás szerint megpróbál a család együtt vacsorázni, ami nyilván ma sem sikerül, mert a két gyereknek folyton jobb ötlete támad. A tévéből a háttérben szól valamelyik híradó, a Békemeneten az orosz magyar barátságot éltetik meg a piacgazdaságot kutyázzák. „Apám is ott volt, tuti” mondja a feleségének. Csak meg ne kérdezze, mit szól „ezekhez a dolgokhoz”. Semmi kedve belekeveredni a vitába, hogy „Fater, huszonöt éve nem pont az ellenkezőjéért tüntettetek ugyanott?” Elmagyarázni, hogy nem, ez nem jelenti azt, hogy a komcsikra fog szavazni, de „mondd már meg Fater, most akkor ki a komcsi?” Aztán az asszony meggyőzi, hogy hagyja, nincs értelme elkeseríteni, és igazat ad neki. Hiszen az Öreg eleget küzdött és izgult az elmúlt harminc évben; hadd maradjon meg az öröme és hite, hogy az unokák érdekében még ki kell tartani a jó oldal mellett.
Különben is, azzal kell foglalkozni, ami előre visz, aminek van kézzelfogható eredménye. A kollégáinak, beosztottjainak is mindig ezt mondja, és úgy tűnik, el is fogadják tőle.
Vacsora után fürdetés, fektetés. Nagyjából ennyi fért a napba. Kivonulásról szó sincs, max. hatékonyságról.
