A PLT cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában, amire elsősorban magukat megszólítottnak érző olvasóink cikkeit vártuk. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatják.
Olvasónk, Pitiána Jones írása.
*
Itthon vagyok otthon
Én csak gazdagokat és szegényeket ismerek, nincs a kettő között átmenet. A középosztály egy alig érzékelhető, vékonyka réteg ma hazánkban. Ha a fiatalok politikából való kivonulásának okait keressük, arról már tudok írni: fiatalnak fiatal vagyok, még ha középosztálybelinek nem is vallanám magam. A vitaindító cikk már az olvasása pillanatában erős érzelmeket váltott ki sokakból − belőlem is, mert meglátásai helyesek, létező problémát feszeget a szerző. Két éve nem nézek tévét, semmilyen formában, miután felismertem, hogy a legtöbb csatornából csak szenny folyik. Ehelyett fejlesztem magamat a lehetőségeimhez mérten, nyelveket tanulok az interneten, könyveket, tudományos cikkeket olvasok, bővítem az irodalmi repertoáromat, hogy egyszer majd én is alkossak valami olyat, ami még nem volt korábban. Önjelölt művészféle vagyok, üdv a világomban. Bár a munkám nem ezzel függ össze, a direkt felkérés okot adott arra, hogy írjak a témával kapcsolatban. Huszonnégy év mögöttem, születtem nyolcvankilencben, lakóhelyem húsz évig egy alföldi kisváros volt, egy évig külföld, jelenleg két éve Budapest, két idegen nyelvből nyelvvizsga, befejezett diploma, munka, monogám kapcsolat.
Abba a generációba tartozom, akiknek a születésüktől fogva azt mantrázták, hogy mi vagyunk a valaha élt legszerencsésebbek, mert mi már részesülhetünk a szép új világ csodáiból. Globalizáció, technikai forradalom, a vasfüggöny a múlté, minden a tiétek, készen kaptátok, tessék, élvezzétek. Tanuljatok, sokasodjatok, minden csak rajtatok múlik − szóltak a hangzatos ígéretek. Aztán valahogy mégis kiderült, hogy nincsen új a nap alatt, és talán a mézesmázos kilencvenes évekbeli frázisok is csak ugyanolyan üres szólamok voltak, mint amikkel a mi szüleinket etették, meg azok szüleit, csakhogy ez minket egyáltalán nem vigasztal. Amikor a nálunk tapasztaltabbak folyton azt hangoztatják, hogy „nektek könnyű, de nekünk nem volt az”, irreálisan nagy terhet pakolnak a vállunkra, felelősséget sulykolva belénk azért, hogy a kínálkozó csodálatos lehetőségeket helyettük is valóra váltsuk. Mi vagyunk a szüleink meg nem testesült aranyifjai, egy tovaszálló álomkép-nemzedék, akiknek minden lehetséges, minden sokkal könnyebb, mint az elődöknek − ám sajnos csak a mesevilágban, pedig egykor magunk is szentül hittük, hogy igaz.
Itt egy egész nemzedéknyi iskolázott, nyelveket beszélő fiatal, aki adózik, jogkövető életet él, már ha akkora szerencséje van, hogy tudott tanulni és kapott munkát. Itt van több tízezer fiatal, huszon-harmincévesek tömkelege, értéket teremtünk, foglalkoztat minket a politika, de mégis csendben vagyunk. Várunk, bízunk és sokan nem bírunk dönteni, hogy kint vagy bent lenne jobb. Maradjak itthon a kilátástalanságban vagy éljek külföldön magasabb életszínvonalon, de folyton szembesülve az idegenségérzéssel?
*
Sehol nem jó, próbáltam, tudom. Sehol nem olyan jó, mint amilyen lehetne, mint amit hazudtak nekünk arról a világról, amibe immár mi is belenőttünk. Mi vagyunk azok az emberek, akik biztos alapot adhatnának a jövőre nézve az országnak; mert mi még mindig itt vagyunk, pedig minden adott ahhoz, hogy máshol keressük a boldogulást. Nem kell nagy köszönet, nem kell hajbókolás, csak egy kicsi megbecsülés; amiért megbízhatóak vagyunk, lehet ránk számítani, adózunk, beletesszük a magunk részét a közösbe, dolgozunk, nem ügyeskedünk. Nem kell sok, mert amit lehetett, azt már elvették, mi már kevéssel is beérjük. A XXI. században hiú ábránd lenne azt képzelni, hogy körülöttünk forog a világ; és az átlag dolgozó fiatal nem is képzeli ezt, csupán mi már nem kérünk abból a sárdobálásból, ami eddig sem vezetett sehová sem, és jó eséllyel eztán sem fog.
A kilátástalanság a legtömörebb szó, amivel a mai magyar valóságot jellemezni tudom. Itt nincsenek már ígéretek sem, fölényesen lehet választást nyerni valódi program nélkül is, nem kellenek kimutatások, grafikonok, nem kell hozzáértés. Mai szemmel nézve már feltűnő, mennyire kimaradt a történelemórák tananyagaiból a rendszerváltás zűrzavaros korszaka. Talán azért, mert valójában semmi lényeges változás nem történt, csak az álarc lett más. Ugyanazok ülnek a vezető helyen, akik alkalmatlanságukat számtalanszor bizonyították, és akik között csak mutatóba akad néhány olyan alak, akinek ne lennének a karrierjében piszkos ügyek, leleplezett hazugságok, arcpirító mutyik.
Itt nincs felelősség, nem kell lemondani, akármilyen kínos is egy helyzet. Nincs szégyen, nem létezik olyan bűn, amire azt mondaná a t. politikus, hogy szégyelli magát, sajnálja, bocsánat. Itt nincs erkölcs, itt nincsenek következmények. Itt nincsenek pozitív kilátások a jövőre nézvést. Folytatjuk, hangzott a választási program, ami vállalható lenne akkor, ha elindult volna az ország egy valami új felé mutató úton, ami a Balkán felől a Nyugat felé mozdítja el a mérleg nyelvét. De ha ugyanott folytatjuk az egészet, ahol abba sem hagytuk, és a rendszerváltás után negyedszázaddal még mindig nincs érdemi változás, nos, ez esetben engedtessék meg, hogy komolytalannak nevezzem ezt a „programot”. Nincs itt semmiféle terv feljebb lépni, a politikusok az utolsó szempontok között vizsgálják azt, hogy az adott lépésük mit jelent társadalmi szinten − növeli-e az országban élők kényelmét, elégedettségét. A lényeg az, hogy a zsebek tömve legyenek, a szájak meg befogva valamilyen látszatintézkedéssel. Hogy közben sereghajtók lettünk szinte minden gazdasági teljesítményben, az mindegy, legyen a jövő gondja.
Ez még mindig nem Európa. Idén tíz éve vagyunk tagjai a sokáig Kánaánként tündöklő gazdag nyugati egységnek, valamiért mégis képtelenek vagyunk felvenni a ritmust. A nyugati értékrend a következményekkel, precizitással, tisztességgel idegen, nem csupán a köznép számára, de a politikusok számára is. A nyugat közel sem tökéletes, de valahogy mégis emberibb. Amikor azt látom, hallom, hogy például Németországban lemondanak a fejesek valamilyen kiderült hazugság miatt, akkor óhatatlanul is párhuzamba állítom a hazai helyzettel és kész a kérdés: nálunk ez miért nem ilyen egyértelmű? Fejlett valódi demokráciában ez így van rendjén: aki felelősséget vállal valamiért, az attól a ponttól kezdve felelősséggel tartozik azok iránt, akiket képvisel. Ha nem teljesíti azt, amit vállalt, akkor alkalmatlan a pozíció további betöltésére, távoznia kell, mert ezt várja el tőle a társadalom.
Nálunk nincsenek már elvárások, semmi különösebb kívánalom nincs már a politikusainkkal szemben. A bűn ma is ugyanolyan bűn, mint régen, csak ma meg van engedve. Ezt ma szabad. Bohócok ligája, akik felváltva járatják a bolondját a néppel, nézzük csak a másik Júdeai Népi Frontot. A program nélküli elsöprő „jobboldali” választási alázáshoz jelentősen hozzájárult az ellenpólus a maga folytonos sárdobálásával, ami azonban mára egyre kevesebb gyűlölködőt tud már megszólítani. Ha nem váltanak − márpedig egyre inkább úgy tűnik, képtelenek mások lenni, mint amik eddig voltak, azaz képmutató, bérrettegő, hazug, hiteltelen semmirekellők csődtömege −, csak a pusztulás az, ami hajlandó lesz társuk lenni a jövőben. Szavazóbázisuk átlagéletkorából fakadóan támogatottságuk konstans csökkenést mutat, idővel lassan elfogynak, újakat pedig képtelenek magukhoz vonzani. A gengszterváltás előtti uralkodók utódpártja továbbra sem képes felismerni, hogy a mai fiataloknak csak töredéke kér abból, amit ők szocialista csomagolásban adnak elő, néha félrészegen művelve a magaskultúrát, néha teli torokból ordítva az aktuális demagógiát, képzelt démonoktól rettegve.
*
Kevesen vannak közöttünk azok, akik fogékonyak az átlátszó félelemkeltésre, hiszen hiába a folyamatos riogatás a szélsőjobbal, a kisebbségek elnyomásával, féltve a demokráciát; a valódi probléma nem ez, és ezt én mint aki sosem tanultam politikát, képes vagyok felismerni. A valódi problémákkal kellene foglalkozni, nem leragadni évszázados lerágott csontoknál. Nekünk nem üres szólamok és kamufélelmek kellenek, meg olyan hiteltelen alakok, akik megmondják, mi nem jó. Köszönjük szépen, arra már mi magunk is rájöttünk, hogy ami van, az nem jó, de egy politikustól talán elvárható lenne, hogy egy szinttel feljebb lépjen és megoldást kínáljon a fennálló problémákra, hiszen szakember, hiszen ért ahhoz, amit csinál. Ugye?
Nekünk megoldás kell a hiteltelenségre, egy értelmes jövőkép, ami adott, lehessen vele tervezni egy tisztességes élethez. Akármelyik pártra szívesen szavaznék, ha lenne értelmes alternatíva, és ez független a névtől, lehet az fiatal, lehet öreg, lehet felőlem buddhista is, lehet szocialista, a lényeg, hogy tisztességes legyen. Ha képes lenne megalakulni egy olyan párt, amelyik megszólít engem, amelyik valódi változást akar, kézzelfogható számokkal, programmal, semmi lopás, semmi mutyi; nem számítana, minek nevezi magát. Hagyni kellene az embereket élni a saját életüket, egy család- és vállalkozásbarát környezetben, ahol nem fullasztják meg az átlagembert az adók, a korrupció és a gigászi bürokrácia. Ahol elég lenne csak élni, elviselni a lét elviselhetetlen könnyűségét. Aztán mindig eszembe jut ilyenkor, hogy csorog a nyálam a szám szélén, és a biliből ki kéne venni a kezeimet. Most nincs alternatíva, nincs következmény, nincs jövőkép.
Talán csak az idő szépíti meg a múltat, mert távolról nézve nem tűnnek fel a nyilvánvaló hibák, mindenesetre jelzésértékű, hogy egyre gyakrabban hallom idős, sokat tapasztalt emberektől azt, hogy nem cserélnének velünk. Nem szívesen lennének ma fiatalok, mert bár régen sem volt könnyű megélni, volt esély tisztességes életre. Ha az ember rendesen befizette az adókat, bejárt dolgozni, akkor számíthatott arra, hogy egyszer lesz eredménye. Egy lakás, egy emberibb élet, egy tisztességes megélhetés.
*
Mi marad a mának? Albérletben tengődünk, másvalaki lakásában csövezve, miközben befizetünk minden sarcot, de semmit nem kapunk belőle vissza. Adott egy jó ötlet, de már az első lépésnél el van lehetetlenítve a vállalkozás indítása, mintha direkt az lenne a cél, hogy nehogy bármi is működjön ezen a szemétdombon. Vegyél fel hitelt, harsogják százfelől, mert az visz előre, adósítsd el magad egy életre, mert ez viszi előre a gazdaságot. Fizessed csak a törlesztéseket, nem számít, hogy miből. Fogyassz, vásárolj, vállalkozz, majd lesz valahogy. Amíg van rajtad bőr, addig azt mások húzzák le, mert te most vagy fiatal, tőled elvárható, hogy hozzáadd a magad részét a közöshöz. Keress annyi pénzt, amennyi kell a halálodig, mert állambácsi azt izente, rám ne számítsatok. Nekünk körülbelül ennyit mond a jelen. Mások helyett dolgozunk, mások helyett fizetjük az adót. Közben azt látjuk, hogy a korrupcióban fuldoklik az egész rendszer: egyeseknek lakást épít az állam, mások meg vígan megélnek úgy, hogy sosem dolgoztak életükben egy percet sem. De azért dolgozzatok, reménykedjetek, mert majd MI rendet teszünk itt és majd MI csinálunk itt olyan rendszerváltást, hogy ihaj, folytatjuk a rendrakást. Igaz, negyedszázada ez megy, de már csak egy kicsi kell, még tartsatok ki. Nem kell már sok a Kánaánig, csak még egy kis nélkülözés, egy pici megszorítás, aztán becsszó jobb lesz. Addig is csinálj sok gyereket, hadd örüljenek ők is, hogy láthatják a szép új világot. Hogy miből? Majd előteremted, azért vagy fiatal, van időd megkeresni, mázlista vagy.
Mi jót remélhet egy olyan fiatal a jövőtől, akinek csupa csodát ígértek gyerekként, aztán felnőve nemhogy esélye sincs ezeket a csuda jó dolgokat megvalósítani, hanem még a pozitív kilátásokat is elvették tőle? Hová vezet ez a színtiszta arcátlanság, amit velünk szemben megenged magának az uralkodó réteg?
Azt mondják az okosok, hogy mindenki előtt ott az út, tessék elmenni politikusnak. Ha nem tetszik a rendszer, lehet alternatívát állítani helyette. Ez annyira jól hangzik, hogy semmiképpen sem lehet igaz. Az a réteg, amelyikben van erő, hogy cselekedjen és még van szándék, hogy változtasson; azok vagyunk mi, a kiábrándult fiatalság. Akik azt látják, hogy csak hazugsággal, mutyival, kapcsolatokkal, de semmiképpen sem tehetséggel és tisztességes magatartással lehet egyről a kettőre lépni. Így aztán hiába is mennénk politikusnak, alapítanánk pártot és szövegelnénk arról, ami mindenki számára nyilvánvaló. Egyrészt azért hiába, mert a többség, a szüleink alkotta masszív Júdea Népfront-Júdeai Népi Front tengely már megelégedett azzal, amije van: van házuk, van családjuk, a nehezén már túl vannak, nem kell nekik a forradalom és az azzal járó felfordulás. Kinőttek a forradalmi játékból. Másrészt a zászló ma nem a tisztességeseknek áll, ma a gerinctelenség, a gátlástalanság az érték, a tisztesség utópisztikus fogalommá emelkedett el tőlünk. Ma csak az sikeres, aki meg meri lépni a megléphetetlent, aki eltapos másokat, mert ma mindez szabad, a bűn meg van engedve.
Ez nem az én műfajom. A józan ész korszaka nem az, amiben ma élni kényszerülünk. Csoda, hogy a mai középosztály lényegében elfordult a politikától, amikor nem talált benne semmi hiteleset? Nincs semmi, ami hihető, amit őszintén el tudnánk hinni a politikusoknak.
Azok, akik képesek felfogni, hogy a világ egy fertő, hogy hiába minden erőlködés, felnőttek, vége a gyermekkornak, nincs többé esti mese, nincs szép új világ, csak a saját nyakunkra szabadított megtestesült gonosz, az emberi gyarlóság, ezek az emberek a kiábrándultak rétege. Talán még valamennyire bizakodóak vagyunk, hogy lesz még, lehet még jobb, mint ami most van, hogy húzzuk mindennap az igát az elismerés legkisebb jele nélkül, folyton szembesülve a bizonytalansággal, mert persze konstans válság van, senkinek nincs betonbiztos állása. Ugyanott tartunk, ahol szüleink és azok szülei, ugyanaz a tisztességtelen világ van, amiről pedig egyszer már azt füllentették nekünk, hogy csak a múlt része, nekünk nem kell ismernünk. Ugyanazok a játékszabályok, mint 25, 50 vagy ki tudja, hány éve: legyél aljas, taposs el bárkit, és tiéd a világ. Dolgozzál becsülettel és vágjál hozzá jó képet, mert te vagy az állam szeme fénye, félig bejelentett állásod után le lehet rólad szakítani elég adóbevételt a nyugdíjakra, de sajnálatos módon neked ebben a kegyben már aligha lesz részed. Azért csak hajrá, kitartást, veled vagyunk, szeretünk, imádunk, te vagy a nemzeti büszkeség. Rendkívül motiváló, mit ne mondjak.
*
Nem elég a szép szócsokor, nem lehet a végtelenségig a manipulációra építeni, mert a mai fiatalok már a vitaindító cikkben is említett „európai értékrend” szerint szocializálódtak − és itt nincs szó szakállas nőkről, devianciába áthajló européerségről, sokkal inkább klasszikusan értem ezt az európai értékrendet. Mindaz, ami civilizált. A ma Európája átesett a ló túloldalára, de még mindig élhetőbb, mint a mi poros Balkánunk. Magam is részt vettem külföldi Erasmus-programban, szakmai gyakorlatomat szintén egy másik országban töltöttem, az internet által sokkal több információ eljut hozzám és korosztályomhoz, mint például szüleinkhez, akik csak a televíziócsatornák propagandaszövegeit kapják meg napi betevő igazságfalatkákként.
Látjuk, milyen az élet a világ egy élhetőbb térségében, olvassuk az interneten a külföldre szakadt hontalanok beszámolóit a bűnös nyugatról; és érzékeljük közben, milyen az élet egy olyan országban, ahol nincsenek következmények, ahol a törvény is a bűnözőket védi. Milyen jövő vár arra az országra, ahol az ember nem védheti meg a saját tulajdonát, ahol a tisztességes embert hurcolják meg, mert egy visszafogottan intelligens tolvajnak baja esett lopás közben? Európa nem ott kezdődik, hogy a vadhajtásokat átvesszük nyugatról, turbóliberálisok leszünk, és a többséget diszkriminálják a kisebbségek ellenében, mert őket védeni kell. Nem ezt kellene átvennünk az európai értékrendből.
Miért lepődik meg bárki azon, hogy a mai dolgozó fiatalság mélységesen kiábrándult a politikából? Miért kellene rácsodálkozni arra, hogy a kizsákmányolt réteg, amelyikre a gazdaság is bátran építhet, torkig van az egésszel, mert folyton csak ad és ad, és nem kap semmit, csak üres hazugságokat? Egy ilyen környezetben nem lehet tervezni; és ha még maradt néhány morzsa, amit nem loptak el a jövőnkből, az is aligha lesz azoké, akik megérdemelnék, mert csak a jókor lenni jó helyen, valakinek a valakijének lenni, csak ez számít továbbra is. A tisztesség ma értéktelen kacat a történelem fogalomtárában.
Mehetnénk bármerre, miénk a világ összes országa, mégis itt maradunk, még mindig várjuk a csodát, hogy majd egyszer, visszatekintve az elpazarolt fiatal évekre, azt mondhassuk: megérte szenvedni. Ezt az országot nevezhetjük hazának, ez a magyar föld, és ebben nincs semmi nacionalizmus, csak emberi jellemvonás: társas lények vagyunk. Ott érezzük jól magunkat, ahol a szeretteink vannak, és lehet, hogy kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk, és legalább a beszélt nyelv közös, nincs idegenségérzés. Nyelveket beszélek, végzettségemmel találok munkát, csak ez a fránya Stockholm-szindróma rabul ejtett, nem bírok érzelmileg elszakadni attól a környezettől, ami megbéklyóz és nem becsül meg, mert a franc egye meg, itthon vagyok otthon.