1944 tavaszán 28 éves volt, egy módos parasztgazda egyetlen fia. Házas, egyetlen gyermek apja. Világuk meglehetősen szűk volt, a szokásos paraszti élet, korai kelés, kemény munka, néha egy kiruccanás a közeli mezővárosba. Kisgazda érzelmű volt, a Horthy-rendszert, az „urakat” nem szerette különösebben, a nyilasokat még kevésbé, de a kommunizmus gondolatától is kiverte a hideg. Később úgy emlékezett, hogy a faluban a semmirekellőkből lettek a nyilasok, majd a kommunisták.

Apját fogságban tartotta az orosz az első világháborúban – amit a közeledő front az eszébe juttatott az a fagy volt, az éhezés, meg a barbárság. Az oroszokat apja ugyanis egyszerűen primitívnek és barbárnak tartotta, sokéves tapasztalat alapján. A német megszállás után sem érezte különösebben úgy, hogy fel kellene szabadítani, mert az az égadta világon semmilyen hatással nem volt az életére. Ha valamit, orosz felszabadítást biztosan nem akart. A németekkel kapcsolatban két emléke volt, a '41-es jugoszláviai hadjárat, amikor a nem messzi országúton vonultak el, meg valamikor később látott egy a közelben kényszerleszállást végzett Messerschmidt Gigantot. Tekintve, hogy a szerb határ nem volt olyan messze, Jugoszláviáról, hogy mit tettek ott a magyarokkal 1919 után, közvetlen információi voltak, ezért nem sok sajnálatot érzett a déli szomszéd megtámadása miatt.

Sőt, mivel katonai szolgálatát éppen letöltötte, és részt vett az első és második bécsi döntések utáni katonai műveletekben pontosan tudta, hogy mit érezhetnek a délvidéki magyarok, így örült. Nem sokkal korábban a Felvidéken és Erdélyben ő is ott volt a felszabadítóként bevonuló honvédek között. Ötven évvel később is élénk színekkel ecsetelte az átlelést a komáromi hídon, az ünneplő tömeget Komáromban (az igaziban, nem ami délen maradt) és Érsekújváron. Vagy, ami alföldi emberként neki nagy dolog volt, az átkelést a Király-hágón, azt, hogy a hegyekben alatta is lehet felhő… Bort szerető emberként és bortermelőként meg azt a sokkot, amit a visszavonuló román csapatok által megsemmisített pincék látványa okozott. Térdig gázoltak a kifolyt borban, valahol Kolozsvár környékén. De legfőbb élménye Erdélyben is az általa még soha nem látott öröm, eufória volt az ottani magyarok részéről, amivel őt, a Magyar Királyi Honvédség egyszerű bakáját fogadták.

Szóval neki, élményei alapján nem a németek voltak az ellenség. És ezen nem változtatott a holokauszt sem, ami számára annyit jelentett, hogy a falu boltosát, meg a közeli városból a „rőfös zsidót” (így emlékezett rá, az árui kiváló minőségét évtizedekkel később is dicsérve) elvitték. A faluból egy rokon lovaskocsiján fuvarozták ki a családot a közeli mezővárosba, és soha nem is látta őket senki. Valószínűleg odavesztek. De hogy ez az ő életében példátlan sokk, különösen tragikus esemény lett volna, azt nem állíthatom. Nem azért, mert rossz ember volt. Én nem ismertem nála jobbat, tisztességesebbet.

Ha tudja, látja, hogy mi történik majd a vagonokban, majd utána a haláltáborban, biztosan elszörnyed. De nem tudta, mint ahogy a boltos sem tudta, hogy a halálba hajt az a kocsi.

Ráadásul a saját életében kapott olyan sokkokat hamarosan, hogy a szekérre felpakolt család emléke meglehetősen kis epizóddá lett életében. Voltak számára sokkal közelebbi, jobban átérezhető tragédiák. A SAS-behívó pár hónappal később érkezett.

Ő nem úgy értelmezte, hogy „Siess Adolfnak Segíteni”, hanem úgy, hogy ez a kötelessége. Azért, mert nem hetven év távlatából nézte, mi az erkölcsös, hanem akkor és ott. És akkor a hazát, kisfiát, terhes feleségét, a földjét kellett védeni attól az orosztól, amit a családnak sikerült korábban jól megismerni. És ez nagyon is erkölcsösnek tűnt. Szerencséje volt, soha nem vetették harcba. A közeli Tisza-hidat, amin éppen át akart kelni, '44 szeptemberének elején bombatámadás érte. A Liberátorok megkímélték, egy hajszála sem görbült meg, de egy tiszt a zűrzavarban hazaküldte, hogy várja az új behívót.

Nem a behívó jött, hanem a 3. Magyar Hadsereget elsöprő orosz. Hogy miért lett a falu megszállásának a vége vérengzés, nem volt teljesen tiszta számára. Az a valószínűbb, hogy egy lány meggyalázása miatt csaptak vissza a parasztlegények, de volt olyan elmélet, hogy minden különösebb ok nélkül lőttek bele a felszabadító szovjetek egy tucat fiatalembert a közeli csatornába. Csak úgy, mert bosszút akartak állni, és németek nem voltak kéznél. Ő ezt a kört megúszta. Neki néhány nappal később jöttek a pincéjébe „kóstolni”, aminek a végén úgy döntöttek, kivégzik. A saját háza elé állították oda, és a felesége szeme láttára kezdtek lövöldözni rá.

A falakon még évekig ott voltak a golyónyomok. Egy a szomszéd házba beszállásolt orosz tiszt mentette meg. Róla mindig jó emlékkel beszélt, de a falut csürheként kirabló, asszonyokat gyalázó szovjet (neki orosz) hadseregről csak a rettegés és a gyűlölet maradt emlékként. Az elrejtett fiatal lányokat kereső, mindent elrabló oroszok, akik nem egyszerűen a Szovjetunióban elkövetett szörnyűségeket toroltak meg spontán, hanem magától a nagy vezértől és propagandistáitól jött a biztatás.

Életében Sztálin halálának napján rúgott be legjobban. Akkor már Budapesten dolgozott, gyárban. Nem sokkal korábban ugyanis ott kellett hagynia két gyerekét és feleségét. Mert a padlást lesöpörték. A lovat, kocsit elvitték. Idős apját megverték. Pénzben pedig akkora adót kellett a szovjet parancsra fegyverkező kommunista kormánynak befizetni, hogy ahhoz kellett a gyári fizetés. Szóval ivott a zsarnok halálára, de ez nem segített a halott rokonokon, ismerősökön, gyalázatukat felejteni próbáló nőkön.

Neki ezt hozta '44. Olyan hónapokat, amikre sohasem emlékezett jó szívvel, és valószínűleg sok mindent el sem mondott.

Kérem, ne mondja senki, hogy megérdemelte, mert magyar volt, utolsó csatlós, aki '44 szeptemberében nem az ellenálláson törte a fejét, hanem azon, hogyan védhetné meg a hazáját. A lengyelek még rosszabb sorsot kaptak a szovjetektől, a náciknak leghősiesebben ellenálló népként százezernyi főbelőttet Sztálin parancsára (Katynnál sokkal nagyobb méretű volt a népírtás), '44-ben Varsó elárulását, és ugyanolyan brutális megszállást „győztesként”, mint Magyarország vesztesként. Mert nem egy gonosz volt akkoriban errefelé, hanem kettő, és a magyar nép többségének teljesen jogosan tűnt félelmetesebbnek a szovjet gyilok, mint a német. Ez a tény nem kisebbíti a holokauszt borzalmát, a magyar állam és megannyi magyar polgár felelősségét, bűneit, egyáltalán nem. De fel kellene fogni, hogy megértsük, mi, hogyan és miért történt 1944-ben.

*

(Fotó: Fortepan)