„There is no passion to be found playing small – in settling for a life that is less than the one you are capable of living.” (Nelson Mandela)

Ez a poszt nem az apartheid zsákutcája utáni Dél-Afrika zsákutcáiról szól. Ez a poszt nem Mandela méltatlan utódairól szól. Ez a poszt nem a nemzetközi pol-celebvilág által piedesztálra emelt, életnagyságúnál nagyobbra méretezett, márványba faragott, tökéletesre csiszolt Mandela-szoborról szól.

Ez csak egy poszt Nelson Mandeláról, az egyszeri emberről, a thembu törzsfőnök fiáról, az igazságtalanságra érzékeny fiatal jogászról, a bátor aktivistáról, a nézetei miatt 27 évig börtönben ülő 46664-es fogolyról, az apartheid bukását követő első elnökről, aki nem engedte polgárháborúba, megtorlásba süllyedni az országát. Ez egy poszt egy nem tévedhetetlen emberről, aki megértően, bár idővel némi távolságtartással beszélt a kommunista eszmékről. Persze tudjuk, a radikális baloldaliság, a kommunizmus nagyon mást jelentett a gyarmati világban, mint Közép-Európában.

Ez poszt leginkább arról a Nelson Mandeláról szól, aki a Robben-sziget hírhedt börtönében ült társaival. Mandela 1964-es szigetre érkezése idején a börtönlakók engedélyt kértek a focizásra. Az őrök eleinte ételmegvonással büntették azokat, akik focizni akartak. Három év után végül engedélyezték nekik a játékot. A rabok labdarúgó szövetséget alakítottak, alapszabályt írtak, etikai bizottságot szerveztek. Demokráciát építettek az apartheid legsötétebb zugában. És a focizó rabok a börtönszigeten használt rabszámok helyett a Mr. megszólítással fordultak egymáshoz. Emberi méltósággal, tisztelettel. Talán Mr. Mandela hatására.

Ez a poszt Mandela úrról szól. Az apartheid rossz volt. Aki ellene küzdött, a jó oldalt választotta. Mandela a szabadságért több évtizedes rabságot vállalva, a szűkebb ösvényt, a nehezebb utat választva a jó harcot harcolta egész életében.

OK, Edge, play the blues.