„A kommunisták elleni harcba bele lehet halni, de belefáradni nem szabad.” (Mindszenty József)

Történt, hogy a boldog emlékezetű '20-as években Malenkov elvtársat elküldték egy vidéki városba, hogy „tegyen rendet”. Forradalmi hevülettől áthatva az egész helyi közigazgatást és pártszervezetet kivégeztette, így nem volt aki az „ítéleteket” jegyzőkönyvbe foglalja. Megrótták ezért és ő önkritikát is gyakorolt, szó szerint azt mondta: „elkapott a hév”. A védekezését elfogadták, de megrótták és figyelmeztették, hogy legközelebb legalább egy jegyzőkönyvvezetőt hagyjon.

Tanulságos dolog ez manapság, amikor divat lett a magyar politikai közélet legkülönbözőbb területein, de különösen a blogokon a Fidesz-szimpátiával gyanúsítható népséget kommunistázni. Ez a jelző – mint annyi más – evolúción ment keresztül, és hogy pontosan megértsük, mit is jelent, át kell tekinteni az eredetét.

Elnevezése a latin communis (közösen végzett munka) szóból ered és szinte semmi köze sincs ahhoz, amit manapság kommunizmusnak nevezünk. Története nagyon régi időkre nyúlik vissza, és a valóság helyett általában utópista művekben létezett. Ma is létezik kommunitárius irányzat a társadalomfilozófiában, ez az irányzat az egyénnel és az egyénen alapuló individualizmussal szemben a közösséget tekinti a társadalom alapjának. Olyan gondolkodók tartoznak ehhez az irányzathoz, mint Charles Taylor vagy Alasdair MacIntyre. Ennek azonban vajmi kevés köze van a manapság kommunizmusnak nevezett jelenséghez. A „Kommunista kiáltvány” volt az újkori, osztályharcos értelemben vett kommunizmus névadója. Az ebben, valamint Marx és Engels későbbi műveiben megjelenő kommunista nem más, mint a fegyelmezett és felfegyverzett munkás-katona, aki – az osztályharc logikája szerint – kíméletlen erőszakkal teljesíti be a történelem végcélját: az osztályok nélküli társadalmat. E tekintetben kétségtelenül igaza van Löwith-nek, amikor a marxi tanítást üdvtörténetnek nevezi, ahol a történelmet a tökéletes társadalom eszkatonja zárja le.

A kommunista azonban végül is – a gyakorlatnak a teória fölött aratott szükségszerű győzelme révén – nem a hagymázos marxi teológia aszketikus munkás-katonája lett, hanem a lenini praxis hatalomvágyó, kegyetlen rablógyilkosa. A fanatikus munkás-katonák – mint Osztrovszkij Az acélt megedzik című művének hőse – elhullottak a polgárháborúban, és amelyik ezt elmulasztotta, az esetleg kivégezték. A kommunista pedig egy utópia fanatikusából egyszerűen felkapaszkodott, aljas gazember lett. Magyarországon mindezt tetézte a hazaárulás pikáns illata is, tekintettel arra, hogy az ország óriási többsége az orosz szuronyok nélkül nem volt hajlandó elfogadni a fent jellemzett kommunisták uralmát. Nálunk – amint a többi későbbi szocialista országban is – alig voltak néhányan, akiket a szó lenini érelmében kommunistának lehetett nevezni, még az oroszokkal hazatérőkkel együtt sem voltak néhány tucatnál többen. Erre válaszul toborzást indítottak a nyilaspárt aktivistái között, felvették az ún. kisnyilasokat; hiába, kis ország vagyunk, csak egy csőcselék van. Másrészt megkezdődött – a Spanyolországban bejáratott módszer felhasználásával – a kommunista hatalom kiépítése és ennek keretében megindult a mezítlábas, szurtos és tudatlan parasztgyerekek áradata a janicsárképzőkbe, ahol a párt szándékai szerint az új, lojális értelmiséget teremtették belőlük. Ezzel egy időben egy másik irányú áradat is megindult, Recskre, Kistarcsára, a Hortobágyra és – az óvatosabbaknak és előrelátóbbaknak – az emigrációba. Ez volt annak az útnak a kezdete, amit a Konrád-Szelényi szerzőpáros marxizáló terminológiájával az „osztályuralomba” vezetett.

Új, hithű értelmiségre nagy szükség volt ugyanis, mert a kommunizmus eredetét tekintve értelmiségi műfaj – alapvetően ez különbözteti meg a nácizmustól, ami viszont kifejezetten antiintellektuális vonásokkal rendelkezett. A soraik gyarapítására szövetséget ígértek mindenkinknek, aki hitt valamiféle utópista népboldogításban; közönségesen szólva eléggé ostoba volt ahhoz, hogy ilyenekben higgyen. Így kerültek a hatalom reményének bűvöletébe például a népi írók, mint Erdei, Ortutay vagy Illyés. A népi írókat tulajdonképpen próbára tették: aki közülük azután szorgalmasan részt vett a feljelentésekben és más módon is kellően aljasnak bizonyult, azt meg is tartották.

*

A hetvenes évekre kiteljesedett a projekt sikere. Az MSZMP tagjainak közel fele már értelmiségi volt – ami esetükben nem jelentett holmi szellemi kiválóságot, pusztán azt, hogy munkájukat papírral, tollal végezték –; és a foglalkozási arányok értékelésénél azt is tudnunk kell, hogy gyakori volt a státus letagadása, például Kádár is „munkás” megjelöléssel szerepelt a választási listákon. Az újdonsült, elsőgenerációs értelmiség azonban különösre sikeredett. Részben az alapanyag, részben a képzés hiányosságai miatt, melyek alapvetően az oktatás szélsőséges ideológia-vezéreltségéből fakadtak, furcsa hibridet sikerült előállítani. A legjellemzőbb tulajdonsága talán a kétszínűség és a cinizmus volt. Egészen egyszerűen nem hittek azokban az eszmékben, amelyek nevében nevelték őket; ugyanakkor tudták, hogy tartani kell a szájukat, mi több, bizonyos alkalmakkor azt kell hazudni, hogy mélyen hisznek benne. Ez a kétszínűség természetükké is vált, szinte átmenet nélkül voltak képesek váltogatni a kiégett, hitetlen cinizmus és a lelkes proletár szerepei között. Az ezen skizoid létből fakadó feszültséget pedig alkohollal kezelték, ami egyben a haladó szovjet példa átvételét is jelentette, azok is ittak, mint a veszett fene. Mivel Sztálin halálával a tömeggyilkosságok romantikus kora lejárt, az egész rendszer szellemét átjárta valami mindent átható mittelmäßigkeit, valami aljas, ám egyben unalmas középszerűség és elmeszesedett gerontokrácia.

Kommunistának nevezni ezeket az embereket – a szó bármelyik, marxi, vagy akár lenini értelmében – már nem volt indokolt, ám, jobb híján, mégis rajtuk ragadt ez az elnevezés. Minden rossz tulajdonságuk mellett azonban igen hatékony érdekérvényesítő hálózatot sikerült létrehozniuk, amely tág határok között szinte mindent el tudott intézni, az ittas gázolástól kezdve a vadásztársasági tagságon keresztül a telefonkiutalásig. „Hálózatosodás” indult meg, amennyiben szép szakkifejezéssel akarjuk illetni az intézményesedett korrupciót és nepotizmust. Az egyik legfontosabb dolog volt a hálózat túlélése szempontjából a protekció, amely lehetővé tette, hogy utódaik bekerüljenek a felsőoktatásba és maguk is hasonló értelmiségivé váljanak. A vizsgákon, felvételiken mindennapos volt, hogy „odaszóltak” telefonon, vagy másképpen valaki érdekében. Így indult egy szépreményű ifjú karrierje: mindjárt az elején csalással; most meg csodálkozunk a nokiás dobozokon. A rendszer rothadása csak felerősítette mindezt. A kommunista afféle posztmodern politikai fogalom lett, szimulákrum, jelölt nélküli jelölő, zászló és hadijelvény. A későbbiekben, ha „kommunistát” mondunk, kéretik eszerint érteni.

Hazai viszonyok között eredetileg a „kommunista” a politikai baloldalon kizárólagos szerepet játszó MSZP tagjainak eposzi jelzője volt. Alapját a kétségtelen történeti, szervezeti és személyi kontinuitás adta, az MKP, az MSZMP és az MSZP között. Nehéz lett volna ezt letagadni egy olyan pártnak, amelyet Horn Gyula vezetett és olyan tagjai voltak, mint Nyers Rezső vagy Lendvai Ildikó, az ígéretes új nemzedéket pedig a KISZ KB olyan jeles ifjai képviselték, mint Gyurcsány Ferenc. Az ő múltjuk ütőkártya volt a jobboldal kezében, hiszen nagyszerű és tanulságos történeteket, kijelentéseket lehetett kiásni a csermaneki rendszer szemétdombjáról, tetteikről és szavaikról.

*

Amint beköszöntött a demokrácia, hőseink némileg szétrebbentek és jelenlétükkel emelni kezdték a politikai jobb- és baloldal fényét egyaránt. Ez könnyen ment, hiszen meggyőződés nem gátolta a politikai helyezkedést. A kezdetekben a magukat jobboldalinak pozicionáló pártok tiltották a volt MSZMP-tagok felvételét, ám többnyire túl erős volt a nyomás. Alapvetően fogalmi keveredés állt elő, a kommunisták birtokolták azt, amit „szakértelemnek” neveztek. Ez a szakértelem pedig nem volt más, mint az általuk létesített állami bürokrácia irányításának ismerete, mellyel kétségtelenül rendelkeztek hőseink, ám enyhén szólva is kétséges, hogy mennyiben volt/van szükséges erre a bürokráciára.

A totalitárius társadalmak mindig bürokratikusak. Az volt a kommunizmus és az volt a nácizmus is. A kezdeti vidám, spontán, dzsembori jellegű agyonverések és tömegkivégzések hamar véget értek; és maradt a rideg, embertelen bürokratikus gépezet, amely automatikusan, ügyiratok segítségével darálta azokat, akiket a kezébe kaparintott. Miután elmaradt a „rendszerváltás”, a bürokrácia – melynek túlélőképessége amúgy is legendás – itt maradt a nyakunkon. Kommunistáink ennek működtetéséhez értettek, különös tekintettel arra, hogy ők maguk voltak jórészt ez a bürokrácia is. (Ennek szellemében értendő egyébként a hírhedett csurkai kijelentés a szakértelemről, mint „bolsevista trükkről”.)

Miután a magyar közszellem kizárólag dichotóm fogalmakban képes gondolkodni, a pontos meghatározás szempontjából érdemes megnézni, hogy azok akik magukat a másik pólusként határozzák meg, kik állnak szemben a „továbbélő kádárizmussal”? Elsősorban a honi liberalizmus képviselői, azé a blog-liberalizmusé, amelyet például olyas nagyságok képviselnek, mint a szabadversenyes kapitalizmus és Ayn Rand búsképű lovagja, Tallián Miklós. Olyan juppi hülyegyerekek, akik azt hiszik, hogy örökifjak és sérthetetlenek, és akik végtelen hübrisszel elhiszik, hogy nekik sohasem lesz szükségük senki segítségére, ezért aztán ők sem segítenének senkin. Ők a hayeki, friedmani kapitalizmus üdvtanának hívei – mert üdvtan az is: nem attól üdvtan valami, mert azt hiszi valamiről, hogy az tökéletes; hanem azért, mert azt hiszi, hogy nincs jobb.

Mivel a rendszerváltozás elégedetlen vesztesei és azok gyerekei adják a választói többséget – egészen egyszerűen azért, mert egzisztenciális értelemben sokkal több vesztese van a rendszerváltozásnak mint győztese –, őket kell megnyerni, hogy valaki kormányozhasson. Közhelyszerűen: a népet nem lehet leváltani. Együtt kell élni, mi több, a politikai versenyben ki kell használni azt, amit a „velünk élő kádárizmusnak” szoktak nevezni. Nem más ez a „velünk élő kádárizmus” egyébként, mint alkalmazkodás a kommunisták által létrehozott rendszerhez, ami kétségtelenül megalkuvás, ám a túléléshez elengedhetetlen. A szervült bürokrácia forradalmi megváltoztatásának esélye elúszott, mert a „forradalomban” a kommunisták túl nagy szerepet játszottak, demokratikus viszonyok között viszont nincs esélye a radikális változásoknak. A kommunisták válogatott eszközökkel létrehozták az ő népüket, az ő népük pedig némileg a saját képére formálta őket. Ez van. Kéretik ezt figyelembe venni, amikor kommunistázzuk egymást.