A szeptember 20-án elfogadott felsőoktatási stratégia ugyan az előbbit emlegeti, megállapításaiból mégis inkább az utóbbira lehet következtetni. A dokumentumban irreálisnak nevezett nyelvvizsga-követelmények eltörlése vagy enyhítése mellett az is ebbe az irányba hat, hogy az egyetemek egyre inkább érdekeltek nagy számú hallgató felvételében és megtartásában, ami igen könnyen a minőség rovására mehet.

Az idegen nyelvekkel látványosan nem tud dűlőre jutni a kormány: nemrég még az egyetemre való bejutáshoz is feltételül akarták szabni a nyelvvizsgát, most meg már a felsőoktatásban meglévő irreális nyelvvizsga-követelményekről beszélnek és egyes szakokon nyelvvizsga nélkül is lehetővé tennék a diplomaszerzést. Jellemző, hogy a nyelvvizsga fogalmától egész idáig nem sikerült elszakadni.

Arra a kérdésre, hogy kelljen-e nyelvvizsga az egyetemi diplomához, egyértelműen „nem” a válasz. Ne nyelvvizsga kelljen, hanem nyelvtudás! Sajnos ezt sem a magyar piacon jelenlévő párhetes intenzív nyelvi kurzusokat kínáló nyelviskolák, sem a nyelvvizsgahelyek – vagy inkább nyelvvizsgagyárak – nem biztosítják. Nagyon sok magyarnak van nyelvvizsgája, de ennél jóval kevesebben beszélnek jól vagy akár csak elfogadhatóan idegen nyelveket. És ez bizony annak köszönhető, hogy a magyar oktatási rendszer és munkaerőpiac sokkal inkább a papírra épít, semmint a tényleges tudásra. Nyugodtan lehet lobogtatni egy öt-tíz évvel ezelőtt letett nyelvvizsgát, aminek a megszerzése talán már akkor is túl könnyű volt, nem is beszélve arról, hogy mennyit kophat a nyelvtudás az évek múltával.

Nyelvtudást papírral igazolni – nonszensz. Ezt ráadásul jobbára csak itthon kérik, így ha valaki azért tanul nyelvet, mert külföldre akar menni tanulni vagy dolgozni, nem lesz rászorulva a nyelvvizsgára. Nem véletlen, hogy nyugaton nem is ismerik a magyar értelemben vett nyelvvizsga fogalmát. Ott a munkáltatók nem hisznek holmi tíz évvel ezelőtt kelt, alsókerekuttyi nyelvvizsgaközpont által kiállított papírnak, hanem ők maguk tesztelik a delikvensek nyelvtudását, és ha valaki nem tud megszólalni, akkor édes mindegy, hogy amúgy milyen papírt lobogtat. Az olyan, felsőoktatásban használt nemzetközi nyelvvizsgák, mint például a DAAD vagy a TOEFL, néhány év alatt „elévülnek,” vagyis például egy ösztöndíj megpályázásához általában két-három évnél nem régebbi vizsgát írnak elő: egy idő után tehát újra le kell tenni, ha valaki a nyelvtudását ezúton akarja igazolni.

Természetesen a papírlobogtatás mögött a jó magyar szokás mellett ott rejlik a biznisz is: tízezrekbe kerül egy-egy nyelvtanfolyam, a nyelvvizsga úgyszintén, ha meg nem sikerül első nekifutásra, annál jobban megy az üzlet. Nem véletlen, hogy a Nyelviskolák Szakmai Egyesülete tiltakozik a leghangosabban a nyelvvizsga-követelmények enyhítése ellen. A magyar nemzeti papíruniverzumban ugyanis, ahol a diplomának nevezett főpapír megszerzéséhez a nyelvvizsgának nevezett mellékpapír megléte szükséges, a papírok függőségi viszonyának felborítása esetén egyből megcsappanna a kereslet a nyelviskolák és nyelvvizsgaközpontok szolgáltatásai iránt.

Térjünk rá a diplomának nevezett főpapírra! A stratégia szerint „az intézmények, karok, képzési programok finanszírozása attól függene, (…) hogy mennyire képesek elegendő számú hallgatót magukhoz vonzani.” Vagyis, az egyetemek abban lesznek érdekeltek, hogy kevésbé válogassanak, és lehetőleg minél több jelentkezőt vegyenek fel, egyrészt az állami támogatás, másrészt a kasszába befolyt tandíj (virágnyelven költségtérítés) végett. Figyelembe véve, hogy tavaly radikálisan csökkentették az ingyenes helyekre felvehető hallgatók számát egyes, a kormány által önkényesen kipécézett szakokon, érdekes információkkal szolgál az ELTE ÁJK honlapján közzétett statisztika. Miután a jogászképzés is ezek közé a szakok közé tartozik, az ország első számú jogi kara érthetően büszke arra, hogy az állami ösztöndíjas hallgatók több mint kétharmadát (ez mindössze nyolcvanhárom főt jelent!) elhappolták a többi jogi kar elől. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a legjobbak közül, akik megugrották a rendkívül magas, négyszázhatvan pontos államilag támogatott felvételi határt, a legtöbben az ELTE-re mentek.

Ebben persze nincs semmi meglepő, az viszont elgondolkodtató, hogy mi lesz erre a többi jogi kar reakciója? Nyilván megpróbálják költségtérítéses hallgatókkal feltölteni a helyeket, leviszik a ponthatárokat, kedvezményekkel kecsegtetnek, esetleg elindítanak a joginál könnyebbnek, de mégis hasonlónak látszó szakokat, satöbbi. A Pázmányra például – persze jóval alacsonyabb ponthatár mellett – már most több költségtérítéses hallgató iratkozott be, mint az ELTE-re.

Úgy tűnik, továbbra is, és egyre inkább csak az ELTE engedheti meg magának, hogy a jelentkezők javát kiválogassa, majd azok közül is szórjon a képzés folyamán. A többi jogi kar rá van szorulva a tandíjakra, ezért inkább a diákok szemszögéből vett „jó hírét” kell biztosítania, semmint a valódi szakmai színvonalat. Vagyis, ha elterjed róluk, hogy a tanárok önkényesen buktatnak, teljesíthetetlenek a követelmények és hasonlók (amik közszájon forgó pletykák az ELTE esetében), nem lesz elég jelentkező, akivel feltöltsék a – nekik szinte kizárólagosan megmaradó – fizetős helyeket, és nem fog menni az üzlet. A jogi karok közül sokan már így is a kétszáznegyvenes minimum ponthatáron vettek fel boldogot-boldogtalant: idén összesen csaknem ezerkétszázan nyertek felvételt fizetős jogászképzésre! Ráadásul a fizetős hallgatókat meg is kell tartani: egyrészt a tandíj miatt, másrészt mert az állami finanszírozás is a hallgatószámtól függ. Ez pedig egy idő után oda fog vezetni, hogy a minimális pontszám mellett felvett hallgatókhoz gazdasági érdekeik miatt tíz körömmel ragaszkodnak majd az intézmények és mindenkit végigrugdosnak az államvizsgáig és még azon át. Így pár év múlva már a földhivatali ügyintézők is doktorok lesznek – mi ez, ha nem a tudásalapú társadalom diadala?