Vendégszerzőnk, Schmidt Mária történész, egyetemi tanár, a Terror Háza főigazgatójának írása

*

„Es ist eine Schande, dass in der Mitte des 20. Jahrhunderts und inmitten Europas diese Trennung eines Volkes weiter fortbestehen soll, dass uns verwehrt wird, was in der ganzen Welt helliges Prinzip geworden ist.”

„Szégyen, hogy a XX. század közepén Európa szívében továbbra is ragaszkodnak egy nép kettéosztottságához, és hogy tőlünk megtagadják azt, ami mindenütt a világon szent üggyé vált.”
(Ludwig Erhard, 1953)

A kronstadti matrózok voltak az elsők 1921-ben. Közvetlenül utánuk jöttek a németek, 1953. június 17-én, majd a lengyelek és a magyarok 1956 októberében, aztán a csehek 1968-ban, aztán újra a lengyelek; míg végül 1989-ben Közép-Európa nemzetei végleg lerázták magukról a szovjet megszállást és a kommunizmust. A második világháború végéhez közeledve egyre egyértelműbbé vált, hogy a két szuperhatalom nem tud megegyezni Németország jövőjéről. Roosevelt Sztálin folyamatos sürgetése ellenére sem volt hajlandó a háború utáni rendezéssel kapcsolatos elképzeléseivel a harcok befejezése előtt előrukkolni. Miután sem az 1949-es berlini válság, sem az 1952-es sztálini megoldási javaslat nem oldotta fel a patthelyzetet, a német kérdés egészen 1991-ig nyitva maradt. Ez a tény ólomsúlyként nehezedett mindkét félre és a világra.

1953. március 5-én meghalt Sztálin. Halálával a Szovjetunió kettős vákuumhelyzetbe került. Meg kellett oldania az utódlást, és választ kellett találnia a bipoláris világot izgalomban tartó aktuális kérdésekre, így a német kérdésre is. Mindkét fél hozzákezdett tehát németországi befolyási övezetének a stabilizálásához. 1953 tavaszán Nyugat-Németország csatlakozott az Európai Védelmi Közösséghez (EDC), amit a kivándorlók számának ugrásszerű emelkedése miatt amúgy is nagy nyomás alatt álló Kelet-Németország nem hagyhatott figyelmen kívül. Míg ugyanis 1951-ben 166 ezren hagyták el az NDK-t, addig 1952-ben már 16 ezerrel többen, és számuk 1953 első fél évében 225 ezerre nőtt. Félő volt, hogy a lábukkal szavazó német polgárok ezen a módon számolják fel az NDK-t. Hogy ez az ijedtség nem volt alaptalan, az ma már egyértelmű. 1961 és 1989 között fallal osztották ketté Berlint, miközben az NDK nyugati határát is hermetikusan lezárták. Amikor a magyarok lebontották a vasfüggönyt és átengedték a szabadságra vágyó keletnémeteket, megkezdődött a visszaszámlálás az NDK felett. Amikor '89 antikommunista forradalma lebontotta a berlini falat, véget ért az NDK, egyesülhetett Németország és Európa.

1952 közepétől Walter Ulbricht és a SED élén álló elvtársak kénytelenek voltak szigorításokat bevezetni a német-német határon, és ezzel egy időben felgyorsítani a szocializmus bevezetését. Kezdetét vette a kolhozosítás, a termelőeszközök, gyárak, üzemek, kisvállalatok állami tulajdonba vétele. Titokban megkezdődött az NDK hadseregének fejlesztése is. A SED megszüntette a keletnémet tartományokat és létrehozta az új, központosított NDK-t. A német polgárok ellenállását brutálisan letörték. Figyelmen kívül hagyták, hogy addigra a szocialista táboron belül máshol is pattanásig feszült a helyzet. Május 3-án sztrájkba léptek Plovdiv és Kaskovo munkásai, június 1-én pedig Pilzenben vonultak a kommunista rendszer ellen tiltakozók az utcára. „Éljen a szabad Európa! Éljen Eisenhower! Halál a kommunistákra!” – skandálták. Két napon keresztül övék volt a város, amit csak a rendkívüli állapotot és statáriumot bevezető hadsereg tudott visszafoglalni. Az új szovjet vezetés lassítást javasolt az NDK-nak. A magyar pártvezetőket június 13-án Moszkvába rendelték, ahol már nemcsak a „hibák” kijavításáról intézkedtek, hanem Rákosi menesztéséről és Nagy Imre miniszterelnöki kinevezéséről is döntöttek. A tárgyalások során Molotov nyomatékosította, hogy az általuk képviselt „új irány” mindenkire nézve kötelező, mert a felmerült problémák az összes népi demokráciákban azonosak.

Ulbricht és Grotewohl azonban nem értettek a szóból. A SED kijelentette, hogy a szocializmus bevezetése az NDK alapvető feladata, aminek során számolni kell az osztályharc élesedésével, és a munkásságnak fel kell vennie a harcot az ellene fellépő ellenséges erőkkel. Annak ellenére, hogy Malenkov Rákosit a túlzott hadikiadások és a túl nagy hadsereg fenntartása miatt is elmarasztalta, Ulbrichték a fegyverkezés és a nehézipari fejlesztések költségeinek fedezése érdekében elhatározták, hogy megemelik a normákat az iparban.

Június 16-án ezért néhány száz építőmunkás vonult a kelet-berlini Sztálin sugárútra a minisztériumok elé a normaemelés visszavonását követelve. Fellépésük szikraként hatott. A berliniek ezrei csatlakoztak hozzájuk. A kormány lemondását, egységes Berlint és szabad választásokat követeltek. Szovjet zászlókat égettek. Mintegy 650 helyre átterjedt a tiltakozás. 66 üzem sztrájkba lépett. 140 párt és állami intézményt foglaltak el, 1400 elítéltet szabadítottak ki a börtönökből. A rendszer az összeomlás szélére került, a Politikai Bizottság tagjai a szovjet hadsereg főparancsnokságára menekültek. A megszálló erők kivételes állapotot hirdettek, a Vörös Hadsereg tankjai ellepték a várost és leverték a felkelést. Több mint 50 embert megöltek, 13 ezernél többet börtönöztek be, és minimum 1600 főt ítéltek el. Június 17-én a SED kezéből kis híján kicsúszott a hatalom, ezért ennek a napnak az emléke örökre bevésődött az NDK-s funkcionáriusok agyába. De a német nép is újratanulta a megszálló Vörös Hadsereg jelenlétéből következő tanulságokat. Természetesen ezúttal is, mint három évvel később, '56 esetében is, a kommunista propaganda „fasiszta provokációról” beszélt, amelyért az „imperializmus ügynökei” okolhatóak.

A berlini forradalom mindkét szuperhatalom számára kínos kudarc volt. A Szovjetunió számára azért, mert a megszálló Vörös Hadsereget kellett bevetnie a német munkásokkal szemben a szocialista rendszer és a Szovjetunió uralmának fenntartása érdekében. Mindez hirtelen láttatni engedte az utódlási gondokkal küzdő szovjetek sebezhetőségét és rendszerük labilitását; és magával hozta a német kérdés rendezésében legjobban elköteleződő és a sztálini örökséggel elsőként szembeforduló Berija bukását. Az USA a konfliktus alatt még reagálni sem volt képes, egyrészt mert mire a CIA berlini központjának jelentése a washingtoni döntéshozók elé került, már okafogyottá is vált, másrészt mert, nem igazán volt mit mondaniuk.

A nyugati közvélemény szinte egyáltalán nem reagált. Talán, mert még mindig nagyon közeliek voltak a háborús élmények, és még maguk sem tudták, hogy hogyan is viszonyuljanak a németek szabadságvágyához és ahhoz, hogy nemzeti egységet kívánnak. Nem voltak biztosak benne, hogy a demokráciát és önrendelkezést hirdető, a szabadságot mindenek feletti értéknek feltüntető ideológiájuk a legyőzött németekre is vonatkozik. A nyugati közvélemény a nehéz és kínos dilemma feloldása helyett átadta magát a Rosenberg házaspár 1953. június 19-i kivégzése feletti felháborodásának, amit a szovjet propaganda már évek óta az amerikai „fasizmus” próbaperévé stilizált fel, és amelynek ürügyén országokon átívelő Amerika-ellenes tömegmozgalmakat szervezett.

Az a tény, hogy a vasfüggönyön túli totálisan egyenirányított és ellenőrzött médiában az 1953. június 17-i berlini kommunistaellenes felkelésről hallgattak, és évtizedeken keresztül eltagadták jelentőségét, természetes volt. A kommunista diktatúrában a hatalom nem terhelte a népet lényegtelen információkkal, a többi testvéri országgal kapcsolatban is csak alaposan megszűrt információkat csöpögtetett, leginkább csak a teljesen érdektelen hivatalos propagandaszólamok jutottak el egymáshoz. Ez az információhiány magyarázza, hogy az 1953-as berlini tanulságok ellenére miért volt három évvel később a magyar nép tele illúziókkal a Nyugat és az USA irányába.

A nyugati baloldal számára elég feladatnak bizonyult 1956 után a magyar szabadságharc és forradalom utáni kármentés, ezért továbbra is hallgatott 1953 Berlinjéről. És ez a hallgatás igencsak megfelelt a hetvenes évtized enyhülési és Ostpolitik-céljainak. Akkor a Nyugatnak és különösen az NSZK-t irányító szociáldemokrata politikusoknak mindennél fontosabb volt, hogy ne okozzanak kellemetlenséget a keletnémet elvtársaknak. A nyolcvanas évektől, amikortól a pénzközpontú szemlélet uralkodott el a nyugati világon, és ezzel párhuzamosan a politikáról a gazdasági okokra helyeződött át a hangsúly, 1953. június 17-ét is megpróbálták a bérkérdés körüli ellentétről szóló tiltakozássá lefokozni.

A baloldal, Németországban és máshol is, a mai napig nem volt képes teljesen elszakadni a marxizmustól, ami szerint a nép államával, a szocialista forradalommal, illetve a proletárdiktatúrával szemben nem törhet ki forradalom, legfeljebb az imperialisták által szított ellenforradalom. Ezért nem tudnak és nem is akarnak mit kezdeni az 1953. június 17-ének elemi erejű antikommunista, a német egységet követelő népmozgalmával. Ezért ítélték oly hosszú időn keresztül elhallgatásra, ezért bagatellizálják el még ma is. Pedig büszkének kellene lenniük rá.

Mi azok vagyunk. Ahogy 1956-ra, 1968-ra, és a Szolidaritás mozgalomra is. És persze mindenekelőtt 1989-re, „a csodák évére”, amelynek eredményeként mind visszanyertük a függetlenségünket és a szabadságunkat.