Kik azok a népiek? Nacionalisták, nácik, nyilasok? Szocialisták, kommunisták? Harmadik utasok? Paraszti romantikusok? Az urbánusok ellenfelei? A népi mozgalomról a népi-urbánus vita kapcsán beszélünk a legtöbbet, s ezt a vitát Papp István, a mozgalom most megjelent történetének szerzője szerint kissé túlértékeljük. Papp István A magyar népi mozgalom története. 1920–1990 című, nemrég megjelent könyvében végigkövethetjük a népiek sorsát a Horthy-korszaktól a háborún és a Rákosi-rezsim időszakán keresztül a Kádár-rendszer végóráiig.
Papp István könyvében elsőként a népiek szellemi előzményeit vizsgálja, megjegyezve, hogy a népi mozgalom a „huszadik század magyar históriájának egyik legszínesebb és legbonyolultabb jelensége”. A mozgalmat a populisták közt helyezi el, így az argentin, az amerikai, a finn és az orosz populistákkal rokonítja (megtudhatjuk azt is, hogy a „populista” szót először egy David Overmyer nevű demokrata párti politikus használta egy 1892-es, kansasi választási gyűlésen). Ugyanakkor Papp arra is figyelmeztet, hogy a népiek csak felületesen hasonlítottak a narodnyikokhoz és a völkisch gondolathoz.
A szerző szerint a népi mozgalom első hulláma, amely az agrárpopulizmushoz állt közel, 1920-tól 1956-ig tartott; a második hullám pedig a hetvenes években bontakozott ki, és a lakiteleki találkozó körüli csúcs után, a rendszerváltásra már leszálló ágba került – ezt a hullámot egyébként ő inkább nép-nemzetinek nevezi. A második hullám az elsőhöz képest sokkal inkább kulturális-politikai töltetű és értelmiségiek által uralt mozgalmat takart.
*
A magyar népi mozgalom ősatyja Papp István szerint Szabó Dezső, aki pályája folyamán több politikai táborban is megfordult, kompromisszumképtelen személyiségét nehéz bárhová is egyértelműen besorolni. Az Elsodort falu írójának a húszas években szabályos rajongótábora volt, ebbe tartozott a népiek egyik később szellemi vezére, Németh László is. A könyv bemutatja, hogyan rekrutálódik, alakul ki a népi írók, a népi mozgalom laza csoportosulása, amely politika kifejeződését majd az 1939-ben megalapított Petőfi avagy Nemzeti Parasztpártban találja meg – ha nem is kizárólagosan, hiszen a hozzá tartozók a kommunistáktól a szélsőjobbig mindenhol megtalálhatóak voltak, kivéve talán a Horthy-rendszer kormánypártját. A mozgalom indulásakor többen publikálnak a Szekfű Gyula-féle Magyar Szemlében, sok próbálkozás után pedig végül saját lap alakul, a Válasz.
Ugyanakkor a népiek mind a Horthy-korszak, mind később a kommunista diktatúra elitjéről úgy gondolták, meggyőzhetetik őket az elképzeléseikről. Nemhiába figyelt fel rájuk, próbált velük egyezkedni Kozma Miklós és Gömbös Gyula, valamint később Kádár és Aczél György is. A két rezsim persze egyáltalán nem tekinthető egy lapon: miután egy 1935-ös, Kozma által szervezett találkozó után kiderült, hogy a népiek nem fognak a szolgálatukba szegődni, Gömbösék nem csukták le őket, csak csalódottan tudomásul vették a döntést; míg a kommunisták egyszerre akarták nézeteik megtagadására és a diktatúra szolgálatára rávenni a népieket, amihez hozzájárult némi fenyegetőzés is.
Az 1935-ös találkozó egyébként Papp István értékelése szerint messze túldimenzionált, ami Zilahy Lajos újságcikkének köszönhető. A sikertelenül végződött április 16-i találkozó után (ahol a felek elbeszéltek egymás mellett) ugyanis meghirdette a Pesti Naplóban az Új Szellemi Frontot, aminek kapcsán nagy vita bontakozott ki – holott ez a front sosem létezett. Akármennyire is túlértékeltnek tartja a szerző a népi-urbánus vitát, a recenzens szívesen olvasott volna többet erről a konfliktusról. Papp felhívja a figyelmet a népi-urbánus vitát átívelő gondolkodókra is, például Bibó Istvánra, akire a kommunizmus alatt egyaránt hivatkozott a nép-nemzeti és a demokratikus ellenzék is, csak épp mást emeltek ki életművéből.
*
De mi volt a népi mozgalom lényege? Egyfajta harmadikutasság, a parasztság felemelésének kívánalma, a laissez-faire kapitalizmus és a kommunizmus magántulajdon-ellenességének elutasítása – habár voltak kommunista érzelmű tagjai is az irányzatnak. A mozgalmon belüli mentalitásbeli különbségeket talán Veres Péter és Illyés Gyula szembeállításával lehet igazán feltérképezni: Veres egy magát felküzdő autodidakta volt, akinek művein azonban meglátszottak a hiányosságai. Számára a régi falusi-paraszti világ volt az ideális, és nem tudta belátni, hogy a modernizációval el fognak tűnni a neki kedves hagyományok, és polgárosul a paraszti társadalom – épp ez az, amitől tartott. Illyés viszont épp az ellenkező pólust testesítette meg műveltségével, ráadásul abban volt erős, amiben mások nem: ismerte és fontosnak tartotta a nyugati szellemi áramlatokat, és egyetemes dimenzióba tudta helyezni a népi gondolatot. A népiek inkább szellemi közösséget és kapcsolati hálózatot alkottak, nem afféle egyesületként működtek – ugyanakkor nagyon is összetartottak, megvédték és segítették egymást.
A könyvben végigkövethetjük a népiek sorsát a háború, a Rákosi-korszak, ’56 és a Kádár-rendszer alatt is. Felemelkedett a Parasztpárt baloldala, Veres Péterék beálltak a kommunisták mögé, Erdei Ferenc és Darvas József titkos kommunista párttagságot vállaltak, az írókkal húzd meg-ereszd meg taktikát űztek. A népiek jobboldala ekkora kiszorult a főáramból. Papp István egyértelművé teszi, hogy nem lehet az egész népi mozgalmat kommunista kollaborációval vádolni (bár aki nem hisz a kollektív bűnösség elvében, az eddig se nagyon tehette ezt). A két szellemi vezér, Illyés és Németh a szabadságharc után igen nehéz helyzetbe került: meg kellett őrizniük a függetlenség látszatát, ugyanakkor meg kellett menteniük számos írótársukat. A hetvenes évek második hulláma pedig szembe találta magát a népi gondolat által képviselt parasztság, mint életforma, létmód eltűnésével. A kötet Lakitelek és Csurka István munkásságának taglalásával zárul.
*
A könyv kiválóan alkalmas arra, hogy képbe kerüljön az, aki mélyebben meg akar ismerkedni a témakörrel, vagy csupán átfogó képet akar kapni a mozgalomról. Kritikaként annyi mondható el, hogy a könyv előnyként is felmutatható rövidsége és tömörsége a hátránya is egyben: időnként a kibontás hiánya érződik rajta, például az 1956 utáni, népiekkel kapcsolatos események szinte csak felsorolásszerűen említtetnek meg, rövid villámértékeléssel. Fájó a név- és tárgymutató hiánya, ami talán még egy viszonylag könnyednek szánt népszerűsítő kötetbe is belefért volna.
A kötet ezzel együtt is számos kérdés felülvizsgálatára alkalmas (például a népiek állítólagos etatizmusa: a szerző egy helyütt Illyés Gyula már-már libertárius gondolatait idézi arról, hogy sajnos a parasztok is állami nyugdíj után kezdenek nézni, és elhal az önkéntes kezdeményezés gyakorlata). Habár ma már nehéz volna osztani több népi szerzőnek a magyar polgárságot annak idegen (német, zsidó) eredete miatt ostorozó gondolatait, talán igaza van Papp Istvánnak, amikor azt írja: a népi mozgalom teljesítménye sokkal jobb, mint emlékezete. Az értelmes, koherens programmal rendelkező csoportok, személyiségek valahogy háttérbe szorultak a mai közéleti vitákban. Márpedig a népiek innovatív, jobbra és balra egyaránt besorolhatatlan választ (vagy válaszokat) adtak koruk problémáira. S ha ma talán nem is tartjuk lehetségesnek vagy relevánsnak egy ilyenfajta harmadik út kitaposását, a népiekkel, illetve alkotásaikkal való megismerkedés bizonyosan jót tesz szellemi frissességünknek – s hogy az értelmiségiek örök vágyát is megemlítsük (aminek ők maguk tesznek ellene): egymás megértésének, az árkok betemetésének. A borító pedig zseniális.
*
Papp István: A magyar népi mozgalom története 1920-1990. Jaffa kiadó, 2012