„Így fekszem, fekszem egyedül.
Ágyam szélén az Isten ül.
Csak néz, mert nincs rám szava már.
Vak szemgödör. Halott sirály.”
(Zelk Zoltán - Sirály)
A valóságnál mi sem lehet nyomasztóbb: Michael Haneke új, Szerelem című filmjének láttán erre a sommás megállapításra juthat a néző, miközben valószínűleg ő maga is számot tud adni arról, milyen élmény is volt testközelből figyelni egy-egy idősebb rokon mentális és fizikai leépülését a halál kapujában – megtapasztalni a szeretett családtag elvesztését, aki testileg még jelen van az érte semmit nem tehető rokonai közt.
Adott egy értelmiségi házaspár, akik békében öregedtek meg egymás mellett, gyermekáldással és unokákkal, ahogy kell – a művészet pedig hozzásegítette őket egy szellemileg talán teljesebb élet megtapasztalásához, Schubert és más klasszikusok zenéjén keresztül egy mélyebb létállapot megismeréséhez. És épp mindezek értelmének tagadása lesz a legelviselhetetlenebb Haneke realista drámájában. Ahogy a feleség, Anne (Emmanuelle Riva – Szerelmem, Hiroshima) egyre jobban hatalmába kerül a stroke okozta bénultságnak, úgy veszti el fokozatosan önnön tudatát, józan eszét is. Hiába törekszünk életünkben valami többre, a sors kegyetlenségétől akkor sem tudjuk megóvni magunkat.
A kínzó változtathatatlanság áldozata a férj, Georges (Jean-Louis Trintignant) is, aki kénytelen szembenézni élete szerelmének eltűnésével. A korábbi élet egyre sötétebbre vált, fokozatosan hervad és válik önmaga halvány, tartalmatlan másává: a feleség megszűnik annak lenni, aki egykor volt. A tehetetlenség és a szeretett társ méltóságának tovatűnése a legfájdalmasabb a betegség előrehaladtával: e tekintetben pedig, bár a Szerelem sokat mutat és sejtet is, mégis megkímél minket a legkeményebb pillanatoktól.
A filmre ugyanis végig egyfajta távolságtartás, külső megfigyelés jellemző: az idős pár egész életére jellemző polgári miliőből fakadóan mindvégig megmarad egy kevés a rohamosan fogyó méltóságból, elvesző tekintélyből. Mikor pedig már keresve sem találjuk az egykor oly alaposan kiismert pillantásokat, akkor torkollik az egész a néma, elbeszélhetetlen őrületbe.
„A kultúra úgy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben” – idéz Pintér Judit Nóra a Filmvilágban a Nagyon fáj-ból, és valóban: a nézőnek végig József Attila híres versének sorai zakatolnak a fejében: az ijesztő kiüresedésnek, a szeretett lény világból való kiszakadásának a fájdalmas felismerése. A jobb megoldásokat ilyenkor mindig sorolni kész gyermek, a változást döbbenten tapasztaló egykori tanítvány, a már a maga ragyogó életerejével is fájdalmat és szenvedést okozó ápolónő egyaránt kívül reked a jövőtlenség tudatában élő pár világán. Bezárul a mind szűkebb és mind szorítóbb élettér, melybe végül nemhogy az újságból olvasott hír, de a látogatóba érkező leányuk (Isabelle Huppert) sem tud már valójában beférkőzni.
Michael Haneke most a korábbi társadalomkritikus műveinél is kegyetlenebb filmet forgatott: a békésnek tűnő végórákat fordította át megrendítő létdrámává, és nem is oldotta fel a tudatunk rejtett zugába üldözött halálfélelmet. A szerelem sem képes segíteni abban, hogy végül ne váljon belőlünk is egy szerencsétlen, össze-vissza beszélő és családtagokra rá nem ismerő, pelenkázásra és etetésre szoruló, magatehetetlen árnyalak.
Sarah Polley csodálatos, Egyre távolabb című filmje után Michael Haneke alkotása újra a nézők elé tárja a halált, a modern társadalom egyik utolsó tabutémáját.
Haneke nyugdíjasdrámáját Trintignant és Riva jutalomjátéka tesz teljessé. A jövő évi, legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díj pedig állítólag már lefutott meccsnek tekinthető.