„Film is a battleground.” (Samuel Fuller)

A Brezsnyev–doktrína lánctalpakon gördülve érkezik Afganisztánba; Iránban elzavarják a sahot és visszatér a száműzetésből Khomeini ajatollah; az egyre népszerűtlenebbé váló Jimmy Carter pedig újraválasztási kampányára készül demokrata párti kihívója, Ted Kennedy ellen – nagyjából ezek az események határozták meg az amerikai külügyérek mindennapjait 1979 végén. Az ország november 4-én szenvedte el egyik legnagyobb hidegháborús blamázsát: feltüzelt tömeg szállta meg a teheráni nagykövetséget, és a túszul ejtett több mint ötven amerikai elengedéséért cserébe azt követelték Washingtontól, adják ki országuknak a sahot. Néhány diplomatának azonban sikerült meglógnia, erről azonban az iráni vezetésnek egyelőre fogalma sincs. Ben Affleck mától a mozikban látható, Argó-akció c. filmje az ő kiszabadításuk történetét dolgozza fel.

Jászon, az ókori görög hős egy emberöltővel a trójai háború előtt társaival hosszú és vesződséges útra vállalkozott, hogy megszerezzen egy értékes kincset, az aranygyapjút – röviden így szól az argonauták története. Tony Mendez (Ben Affleck) sem vállal kisebb kockázatot, az ő feladata azonban annak a hat amerikainak a megszöktetése, akik a túszsorstól megmenekülve a kanadai követségen húzták meg magukat. Útjára azonban nem az Argo hajó, hanem a British Airways járata repíti, nem kalózokkal kell megküzdenie, hanem cserzett arcú, mord vámosokkal, és megbízója sem Péliász király, hanem az elnök – pontosabban a CIA.

A külügy gondterhelt fejesei abszurdnál abszurdabb ötletekkel állnak elő, miként hajtsák végre a mentőakciót. Egyikük bicikliket küldene, hogy a túszok a határig tekerjenek. Egy másik nyelvtanári álcát, egy harmadik mezőgazdasági szakértőkről szóló fedősztorit javasol – mivel azonban összes angoltanár lelécelt, és beköszönt a tél, egyik változat sem működik. A legőrültebb ötlet Mendezé: menekítsék ki a diplomatákat kanadai filmstábnak álcázva, egy forgatás terepszemléjének ürügyén! Ezzel egy csapásra helyreállna a megtépázott nemzeti nimbusz, és képletesen a Los Angeles–i domboldalban düledező Hollywood felirat is. Képtelenség, de mi van, ha működik?

Mendez felkeresi John Chambers (John Goodman) maszkmestert, és Lester Siegel (Alan Arkin) producert, Hollywood két nagymenőjét, hogy segítsenek az akció kivitelezésében. Elkészül a forgatókönyv és a filmplakát, bejegyzik a produkciós irodát, nagyszabású sajtótájékoztatót tartanak az Argo címre keresztelt, Csillagok háborújára hajazó kamu sci-firől, amiben idegenek támadják meg a Földet. Mendez pedig a fantomvállalat producereként indulhat a túszokért.

Ben Affleck kémdrámája szinte dokumentarista pontossággal mutatja be a forradalom utáni Irán fanatikus–fanatizált figuráit, illetve a nagykövetség megszállását – talán az Algíri csata képsoraihoz fogható látványossággal. A falakról Nagy Testvérként letekintő gigantikus Khomeini-portrék, a Nagy Sátánt kórusban átkozó, dühös diákok és a rendszer daruskocsikra felakasztott ellenségei hitelesen idézik meg a síita rezsim atmoszféráját. A tweedzakó-garbó-kombók, a pornóbajuszok, a kihajtott gallérok, a hatvanas évekhez képest már visszafogottabb trapéznadrágok, és a Sultans of Swing pedig azokat az időket, amikor a CIA házon belül csőpostán, kifelé telexen küldözgette üzeneteit, a repülőkön pedig lehetett cigizni.

Az Argó-akció megtörtént eseményeken alapul: Tony Mendez létező személy (ma Marylandben éli a nyugdíjas CIA–tisztek mindennapjait), akárcsak John Chambers, akinek a filmtörténet Mr. Spock füleit és a Majmok bolygója maszkjait köszönheti. Affleck ügyesen szövi össze a fikció és a valóság szálait, még azzal együtt is, hogy a mentőakció kissé túlpörgetett végjátéka inkább a Kémek a sasfészekbent idézi. Klasszikus szerezd-meg-a-szajrét-filmről van itt szó – csak a bejáratot nem nácik, hústorony biztonságiak, vagy a maffiózó verőemberei őrzik, hanem az iráni forradalmi gárda arcszőrben gazdag zöld géppuskásai.

Affleck filmjében Hollywood világa épp olyan találó a joviális, cinikus Chambersszel és Lester Siegellel, a dörzsölt, kiégett filmmogullal (akinek hantázásban nincs párja, ha dollárokról van szó); mint Langley-é, a CIA központjáé, ahol az ügynökök mérgükben telefonkagylóval verik szét a bögréjüket, és meetingekről rángatnak elő döntéshozókat, ha épp nem a raktárban aktakukacoskodnak. Ráadásként egy rövid jelenet erejéig feltűnik Paul Thomas Anderson filmjeiből ismerős klasszis, Philip Baker Hall (Warren Christopher külügyminiszter–helyettes szerepében), és Affleck fut egy tiszteletkört a hetvenes évek klasszikus politikai paranoia–filmjei előtt is (Az elnök emberei, A keselyű három napja).

A film egyik csúcspontja a jelenet (az egyszeri mozinéző is klausztrofóbiás lesz tőle), melyben a VW–kisbuszba bezsuppolt, komikus ruhákba öltöztetett, halálfélelemmel küzdő álstáb tüntetők tömegén araszol keresztül, akik kiabálva dörömbölnek a karosszérián. Ben Affleck egyébként rendezőként nagyobbat alakít, mint a Hollywood–Langley–Teherán vonalon ingázó ügynökként: Az Argó-akció pörgős és feszült, itt–ott egészen humoros, és Oscar–esélyes film – talán Alexander Desplat zeneszerző (többek közt: A király beszéde, Holdfény királyság) is elnyeri végre négy jelölés után a neki kijáró aranyszobrot. Az összképet még Jimmy Carter önfényező vallomása sem tudja elrontani a stáblista alatt: igen, ugyanazé a Jimmy Carteré, aki annak idején látványosan képtelen volt kezelni az iráni helyzetet, és részben ezért szavazták ki a Fehér Házból. Mendez akcióját csaknem két évtizedig titokban tartották, a közvélemény 1997–ig úgy hihette, Kanada szervezte meg a hat túsz kimentését.

Az Argó-akció valós története könyvben is olvasható a Partvonal Kiadó jóvoltából.