A liberális demokrácia válságát minden társadalomnak magának kell megélnie és megoldania, nincs ez másként a mai Magyarországon sem. Amikor azonban az erős jobboldali vezetés mellett az ellenzék ezeket az értékeket félti, akkor kumulálódik a feszültség. A valójában minden demokráciát fenyegető társadalmi válság egyik kísérleti példája, majd ebből született irodalmi alkotása A hullám, melynek történetét most Magyarországra is adaptálták, a Bárka színházban bemutatott dráma formájában.
A harmadik hullám az 1967-ben, az amerikai Palo Altóban valóban megtörtént eseményeken alapszik. Egy helyi gimnáziumban, egy projekthét keretében a diktatúrák rendszerét tanulmányozták a diákok. Miután kijelentették: a második világégést követően a fejlett országokban soha többé nem ismétlődhet meg az autokrácia sötét kora, tanáruk elhatározta, bebizonyítja ennek ellenkezőjét. Önmagát vezérnek kinevezve egy hét alatt nem is kellett túlságosan manipulálnia a diákokat ahhoz, hogy az új rendszer elhatalmasodjon felettük, és kontrollálatlanul terjedni kezdjen.
Az esetből 1981-ben dokumentumfilm készült, majd Todd Strasser ifjúsági regényt faragott belőle; és hogy évtizedekkel később még mindig aktuális a téma, a 2008-as német játék- vagy inkább oktatófilm bizonyítja. Persze a továbbgondolt verziókban már jócskán akadnak fiktív elemek – így a szerelmi szál, az érzékeny fiú, és a végén kibomló halálos tragédia –, de az alapkoncepció és a cél ugyanaz: emlékeztetni az emberi törékenységre.
Ez lebeghetett Tasnádi István szemei előtt is, amikor Ron Jones, az eredeti eseményeket irányító tanár tanulmányának felhasználásával mai magyar környezetbe ültette a történteket, majd Vidovszky György rendező segítségével a Bárka színpadára vitte azt. Amikor a Mandinerben meghallottuk, hogy idén Magyarországon is feldolgozták ezt az általános érvényű történetet, nem is lepődtünk meg: várható volt, hogy elsüti valaki az áthallásoktól hemzsegő sztorit.
Az utalásokból nem is volt hiány: hierarchia ábrázolását segítő díszletekből megépített iskola; Terror Háza; tombolás a Pussy Riotra; Trianon emlegetése, plusz nagymagyarországos matrica; a BKV-ellenőrök ruhájának kritikája és iskolaköpeny-vita; Facebook-kampány a diktatúrának; „az ország helyzete évek óta csak romlik”; „szülnél inkább te is gyereket”, és így tovább. A magyar sztori egyébként alig rugaszkodott el a legutóbbi filmtől. Ahol mégis így tett, ott rosszul tette. Lassabban indulnak a cselekmények, aztán hirtelen szakad nyakunkba az egész. Az egyfelvonásos darab akár rövidebb is lehetett volna, de így sem rágják szánkba az összes tanulságot.
Tipikus magyar tinitípusok elevenednek meg: az ostobának beállított szélsőjobbos, aki minden nap a konditeremben gyúr; ellensége, a színes cuccokban mászkáló liberális hippi; a csendes emós; és a világról mit sem sejtő plázacica. Talán csak egy közös van bennük: a céltalanság. És talán az elvált szülők miatt a biztos családi háttér hiánya. Nem csoda, hogy legtöbbjük gondolkodás nélkül elfogadja a felkínált irányt; hogy a döntési lehetőséget ne szabadságként, hanem teherként éljék meg, és megkönnyebbüljenek, amikor ezt elveszik tőlük. Világosan megfogalmazott célokra, szabályokra sincs szükségük: elég, hogy megérzik a vezető, valamint a közösség erejét, és magával ragadja őket a hullám. Végre kielégülnek szociális igényeik, és az igazgatónő is elcsodálkozik: a diákok nyugodtak, fegyelmezettek, szorgalmasak. A szociális kompetencia fejlődése motiváltságot eredményez. Hiszen működik?
Csakhogy az ember hiú, és a hirtelen hatalomhoz és megbecsüléshez jutott vezető könnyen irányt téveszthet, a néző egy idő után már nem tudja, eszénél van-e még. A tanári kar egy része sértetten a háttérbe vonul, és erőtlenül harcol, vagy döbbenten figyel. A reflektor segítségével kirajzolódik a tömeg előtt szónokló vezér történelemből jól ismert alakja, és felmerül: az osztály, az iskola, sőt, a szervezet bejegyzése után az egész ország elveszett. És ha egy ország elveszhet, akkor a világ is.
Zavart játékot kezdenek a mennyezetről lelógó kötelek is: a keresztre feszített ember képe megborzongató. Nem vallási utalás ez: a bizonytalanságot, a friss magyar rendszert is annyira jellemző kibillenést szimbolizálja a csüngő alak. A sérülékeny, gyenge embert, akit el lehet veszíteni egy diktatúrában. És az iskola el is veszít néhányat. Egyet végleg, mindörökre.
*
A harmadik hullám
Todd Strasser regénye és Ron Jones tanulmánya nyomán írta: Tasnádi István.
Díszlet: Heike Vollmer. Jelmez: Szabó Gergely. Zene: Monori András. Mozgás-rendező: Gyevi-Bíró Eszter.
Rendező: Vidovszky György.
Szereplők: Dévai Balázs, Szorcsik Kriszta, Kardos Róbert, Varga Anikó, Horváth Zoltán m.v., Tóth János Gergely m.v., Kőszegi Mária m.v., Tolnai Klári, Marofka Mátyás e.h., Jerger Balázs e.h., Sipos Viktória m.v., Árvai Péterm.v., Herman Flóra m.v., Kulcsár Balázs m.v., Császár Réka m.v., Kovács Márton Koppány, Bordi Gábor, Király Krisztina, Kovács Barbara, Nagy Bianka, Papp Linda, Somogyi Anna, Szendi Flóra Dóra.
