„Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?”
Ady Endre: A magyar Ugaron
A tudósító – amint az megjósoltatott – súlyosbodó harcokról számolhat be, elszórtan már a nehéztüzérség is beleavatkozik a harcokban. Cikket írt a Lagzi Lajcsit a proletár önazonosság művészi egébe röpítő György Péter is, akinek kiemelkedő művészi ízléséről sokat elmond a fenti nagy alkotó munkásságához való viszonyulása.
Érdekes dolog ez, ahogyan a marxi gyökerű esztétikai hívei az alkotókat megítélik. Semmivel nem indokolható, mégis tény, hogy kivétel nélkül mélységesen színvonaltalan dolgokat láttak nagynak, mint pl. Lukács György Gottfried Kellert, egy méltán elfeledett svájci írót, aki többnyire a svájci parasztok mérhetetlenül változatos és érdekfeszítő életéről írt utolérhetetlenül unalmas dolgozatokat. Követői – a magukat máig vájt fülű értelmiséginek tartók – pedig a szocialista realizmusért lelkesedtek, amely olyan alkotásokkal örvendeztette meg az egyetemes kultúrát, mint Gladkov „Cement” című termelési opusza. Nehéz eldönteni, hogy az ízlés hiánya vagy az ízlés elárulása a nagyobb bűn.
György Péter most sem tétovázik az ízlés terén, erős felütéssel kezd és – nyilván etalonként – idézi Orbán János Dénes Vanek úr X-ben című örökbecsűjét, amely a következő veretes sorokkal ér véget, mindenki őszinte megkönnyebbülésére: „elönti a várost a víz/ elönti a várost a szar/vagy éppenséggel a szilvaíz//Vanek úr mindent megkavar”. Ez a „szar” valahogyan mostanában a Parnasszusra vezető út elengedhetetlen kelléke lett, továbbá – mint tudjuk – egy hely is, ahonnan a mélymagyarok jönnek. Miután ultimatikus precizitással leverte az irodalmi ízlés határkaróit – ti. hogy a fenti irományt versnek, mi több irodalomnak nevezi, lásd a baloldali literátorok ízléséről mondottakat –, György Péter nekilát Wass Albert, Nyirő és Tormay helyretételének, ami jogos is részéről, hiszen a fentiekkel már jócskán bizonyította szubtilis művészi érzékét.
A bombasztikus kezdés után szerzőnk nagy elánnal nekiáll ráhúzni a vizes lepedőt a szerzőkre. Mindjárt az elején kiveszi közülük Szabó Dezsőt, mint aki „amúgy nem szorult rá az utólagos jóvátételre, életműve minden politikai vita és ellenszél ellenére hosszú évtizedek óta komoly megbecsültségnek örvendett”. A megbecsülést nem más jelentette, mint az, hogy a közismerten elfogulatlan és mértékadó Nagy Péter (aki „Borisz” néven besúgó is volt) írt róla egy végtelenül elfogult, egyoldalú monográfiát – úgy tűnik, már attól is író lesz valaki, ha „borisz” szidalmazza.
Itt egy közbevetésre van szükség. Többfelé olvasható érvként, hogy Wass, Nyírő és Tormay azért nem jelentős írók, mert „komoly” irodalomtörténész nem foglalkozott velük. Mármost „komoly” irodalomtörténész alatt nyilván a csak a „spenót”-ként emlegetett „A magyar irodalom története” c. monográfia szerzőit kell értenünk, élükön azzal a Sőtér Istvánnal, akit kommunista társai is különösen undorító alaknak tartottak. A mű hemzseg a hazugságoktól, ferdítésektől, és az irodalmi arányérzék hihetetlen hiányáról tanúskodik. Születése nem mást, mint az orosz megszállás folytán hatalomra került új elit – cselédek és disznópásztorok – legitimációját szolgálta, és része volt annak a hazugság-áradatnak, amely – látható sikerrel – a magyar történelem és kultúra visszamenőleges átírását és az „új beszély” meghonosítását kívánta elérni. A felsőoktatás szégyenteljes helyzetét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ma is többfelé tananyagként használják. Hiányosság és szégyen, hogy nem született – a rendszerváltozás után 20 évvel – olyan monográfia, amelyik használható és elfogulatlan képet nyújt az irodalom történetéről onnan, ahol Babits és Szerb Antal abbahagyta, mert odáig ők bőven elégségesek.
„A kánon ritka bonyolult, számtalan hatásmechanizmusnak engedő és hatást keltő gépezet, amely azonban lényege szerint köztulajdon, még akkor is, ha az irodalmi élet belső játékszabályai a kívülállók számára gyakran nehezen követhetőek” – írja György Péter, és ezt egyrészt érvnek használja amellett, hogy a fenti szerzőket nem lehet „erőszakkal” beemelni ebbe a kánonba. Ha így van, akkor nem értem, mi a probléma, hiszen az említett szerzőket nem az irodalmi kánonba, hanem csak a tananyagba akarják beemelni. Ha pedig ez a kánon „köztulajdon” – ahogyan GyP állítja –, akkor az iskolai tananyagban való szereplésnek csak kevés és áttételes köze lehet a kánonba kerüléshez, barátunk tehát árnyékkal harcol. Vagy pontosan tudja, hogy az irodalmi közkincsek demokratikus kánonba vétele maszlag, és valójában nem a „kívülállóknak” (értsd: rajtuk kívül mindenki) döntése a kánonba tartozás megítélése, hanem megvannak erre a megfelelő emberek, és bármibe lefogadom, hogy GyP ismeri is őket. Személyesen. Hiszen tudjuk: nem engedhető meg a többség diktatúrája, a többség nem akarhat mást, csak amit mi akarunk. Ez a „mi” pedig jól meghatározható embereket rejt. Mert újra felhívnám a figyelmet: a magyar társadalmat mindig vádolják az „uram-bátyám” viszonyokkal, pedig az pontosan rájuk, az „új undokakra” - ha már Adyt is ideidézi GyP – is igaz, méghozzá tökéletesen. Ha vetünk egy pillantást az elágazó családfákra és rokoni viszonyokra, azt látjuk, hogy a magyar baloldal nepotizmusban gyakorlatilag verhetetlen.
Az említett szerzők ellen a legfontosabb vád – a jelentéktelenségen kívül – mi más? Az antiszemitizmus. Antiszemita kiszólásokat amúgy expressis verbis nem tud idézni egyiktől sem, így azután a másodlagos antiszemita jelek után kutat, amiben honi libijeink hatalmas rutinra tettek szert. Ez az ún. kódolt antiszemitizmus, amelyet sohasem értettem, mert ha mindenki érti, akkor miért kódolt, ha meg nem értik – mert kódolt – akkor mit ér? Ilyen például az, hogy Tormay olyan történeteket vet papírra, „amelyben a szereplők ábrázolása elképzelhetetlen zsidó rasszjegyeik folyamatos leírása nélkül”. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy ha én leírom, hogy valami alacsony, úszólábú és hápog, akkor utálom a kacsákat. Szerzőnk ragyogó logikája szerint mindebből az következik, hogy „a zsidók antropológiai lenézése és kulturális megvetése magától értetődő” – a jobboldalon természetesen.
Wass, Nyírő, és a többiek persze írtak a zsidókról, mi több, rosszat is írtak róluk. Nem lehet azonban az 1920-as, '30-as években írott szövegeken számon kérni napjain PC-elmebaját. Ezen az alapon antiszemita Jókai vagy Móricz is, a Fortunátus Imréről írott nem túl hízelgő műveik alapján, valamint ugyanez elmondható Hegelről, Marxról vagy bárkiről, aki a „zsidó” szót kiejtette vagy leírta akkoriban.
„Mindez a nemzeti kultúra jobboldali kisajátítására tett abszurd kísérlet” – sikolt fel a szerző, és joggal, hiszen 3-4 nem baloldali író beemelése az irodalomoktatásba valóban blaszfémia, különösen ha még erdélyiek is. Erdély a magyar baloldali történetszemlélet Csernobilje. Sokáig a Magyar Királyság Jászi-féle dekonstrukciójának eszköze volt, majd a proletár internacionalizmus tette tabu-témává, hiszen mély és megbonthatatlan barátság fűzött bennünket a román proletariátushoz, akik egyébként hülyére röhögték magukat ijesztően ostoba naivitásukon, miközben tűzzel-vassal irtottak mindent, ami magyar.
Nehéz eldönteni, hogy mi jár a libik fejében, mikor szent rémülettel beszélnek a revánsról, az elcsatolt országrészek visszavételéről. Ma valóban nem tűnik túlságosan valószínűnek, azonban a harmincas években nem így volt – annyira nem, hogy sikerült is 1940 szeptember 5-én. És nem, nem csak a hitleri Németország réven, hanem Nagy-Britannia és Franciaország által is elismert nemzetközi-jogi aktusként. Más kérdés, hogy a háború után a két győztes ország nem szívesen emlékezett erre. Persze Napóleontól tudhatjuk: a történelmet a győztesek írják. A reváns felemlegetése mindenesetre azóta is nagyszerű alkalom a libik számára, hogy összemossák a területi igényeket a nácizmussal, amint az antifasizmust is sikerült összemosni a kommunizmussal. Emlékezzünk csak, mekkora üvöltözést váltott ki az a teljesen logikus, mi több demokratikus csurkai javaslat, hogy a balkáni háború viszonyai között népszavazás döntsön Bácska és Bánát sorsáról. Megjegyezném itt, hogy a trianoni utódországokban még véletlenül sem fordulhat elő, hogy a területi nyereség vitatéma lenne bal és jobboldal között, nemzetiségi kérdésekben gyakorlatilag – taktikai nézeteltérésektől eltekintve – tökéletes az egység, pedig ott is vannak libik szép számmal, csak nem ennyire pimaszok, vagy nem is igaziak. A cseh, román, vagy szerb bal- és jobboldal uniszónóban harsogta a területi követelések jogosságát, pedig – pro forma – ők is úgy gondolták, hogy „a proletariátusnak nincs hazája”. Ebből az aspektusból értelmezhető a Nyugat magyarellenessége, vagy értetlensége. Soha, senkitől nem láttak ugyanis olyat, hogy az ország egyik fele náluk mószerolja a másikat, így azután különösen undok fajzatnak gondolják a magyarokat, és nagy dolognak tűnik számukra az, amit az egyik fél állít a másikról, hiszen az ő szemükben hallatlan dolognak kell történnie ahhoz, hogy annyira egymás ellen forduljon egy nemzet, hogy külföldön keresse az igazságát.
A végére azután kibújik a balliberális szög a kulturális halandzsa zsákjából: „A fennálló kritikája és a fennálló igenlése ugyanúgy beletartozhat a kulturális világunkba, ha tehetséges emberek vallják, s ugyanolyan felesleges bármelyik, ha a művek képesség nélküli akarnokok ideológiai ismétlései”. Értsd: ha mi kritizálunk és kanonizálunk, az maga a haladás, a töretlen fejlődés, ha ti: az ideológia, mucsa, bőgatya, fütyülős barack és antiszemitizmus. Mi tudjuk, hogy mi a jó, mert kétség ne legyen, mi vagyunk a „tehetséges emberek”, és erről papírunk is van, ha mástól nem, hát legalább Sőtér Istvántól vagy György Pétertől.
Persze – tudjuk mindannyian – nem az a fontos, hogy Wass, Nyírő, Tormay vagy akár Szabó Dezső nagy író vagy sem. Az erről folytatott vita eldönthetetlen, görcsös és unalmas egyszerre. Nem fontos annyira az sem, hogy a fentiek antiszemiták voltak avagy nem – hiszen ha a harmincas évekből olvasunk valamit, akkor azt látjuk, hogy az elmebeteg PC-elvek szerint akár teljesen antiszemita írásokkal is találkozhattunk. Karinthy például zsidózott, ha úgy szottyant kedve, ennek ellenére nehéz lenne antiszemitizmussal vádolni. A tét sokkal nagyobb ennél, mégpedig a vélemény-monopólium, amint az volt az elhíresült „filozófusháború” során is. Akkor az volt a tét, hogy egy – az akadémiai filozófia számára jelentős, bár teljesen felesleges – intézmény élére ki jogosult vezetőt kinevezni. Azok, akik eddig is – ki tudja, mióta – tették, vagy akár más is, akit az érdekeikről semmit sem tudó tudó tömegek ostobaságukban felhatalmaztak. Azt precedensnek tekintették, és ezt is annak tekintik, csak most arról van szó: ki mondja meg, hogy ki a jó író és ki a rossz. Mert eddig a sőtéristvánok mondták meg, és azok, akik hű követőik, mi több tanítványaik voltak, vagy jöhet egy másik megközelítés is: olyan, amelyik nem tekinti a baloldali elkötelezettséget a nagy művészi teljesítmény elengedhetetlen feltételének. Ezért ragadott tollat György Péter, és ragadnak majd mind a többi györgypéterek is. Lesz itt még haddelhadd.