RBD Morier bécsi brit követségi titkár levele Lord Bloomfieldnek. Közli Frank Tibor a Brit diplomata a kiegyezés előtti Pest-Budán: R. B. D. Morier és az Osztrák-Magyar Monarchia születése c. tanulmányában (Külügyi Szemle 2008 / 2. szám)
*
No. 7
Pest, 1866. február 4.
Milord,
az elmúlt este bál volt a budai palotában, és az a megtiszteltetés ért, hogy meghívást kaptam.
Nem voltak bemutatások, nem tartottak cercle-t, és Ő Császári Felségeik szabadon elvegyültek a tömegben, és társalogtak a vendégekkel.
Őfelsége a Császár megtisztelt azzal, hogy hosszasan és nagyon nyíltan beszélgetett velem a magyar ügyekről. Azzal kezdte, hogy megkérdezte tőlem: milyen benyomásokra tettem szert, amióta Pesten tartózkodom. Azt feleltem, hogy mély benyomást gyakoroltak rám Őfelsége nyilvános bevonulásának körülményei. Mindenki, aki tanúja volt ennek, és ott volt a tömegben, amely egész álló nap és éjjel is megtöltötte az utcákat, meggyőződhetett arról, hogy a magyar nemzet érzelmei gyökeres változáson mentek át, amióta Őfelsége jelen van magyar fővárosában. Nekem úgy tűnik, hogy az uralkodó érzés olyan, mintha egy kő gördült volna le a nemzet lelkéről, és az emberek megkönnyebbülve vennék tudomásul, hogy immár minden hátsó gondolat nélkül hűségesek lehetnek és ragaszkodhatnak az uralkodóhoz, hiszen mindenünnen úgy hallom, hogy ezek a magyar nép jellemzői, és egy angol embernek, akinek a politikai jólétet a korona és a nemzet szívélyes egysége jelenti, egy ilyen látvány olyasmi, amellyel szívesen eljátszanak a gondolatai, és amelyre visszaemlékezni mindig is kellemes lesz.
Akkor Őfelsége azt kérdezte tőlem hogy mit gondolok a kérdés politikai oldaláról.
Azt feleltem, hogy eddig még a kívánatosnál kevesebb alkalmam nyílt arra, hogy Őfelsége Lajtán inneni alattvalóival bensőségesebb kapcsolatokat alakítsak ki, de nekem úgy tűnik, hogy az öröm és a megbékélés kizárólag abból a megelégedettségből származik, hogy helyreálltak a szívélyes kapcsolatok Őfelsége mint Magyarország királya és magyar alattvalói között, és hogy ennek az érzésnek az ereje egymaga kizárja a szolidaritást a magyarok mint nemzet és a birodalom többi lakosa között – és az volt a benyomásom, hogy a politikai nézeteket bizonyos helyi szűklátókörűség jellemzi mindegyik itteni párt körében, és ez megakadályozza a pártokat, hogy felismerjék, a jelenlegi jelentős válság hogyan hat ki nemcsak a birodalom, de tágabb értelemben egész Európa érdekeire, és hogy egy olyan pillanatban, amikor minden szemnek a jövőn kell csüggenie, a magyar politikusok szerintem túlságosan is a múltra összpontosítanak.
Őfelsége azt válaszolta, hogy észrevételeim tökéletesen helytállóak és hogy ez a szűklátókörűség képezte a fő akadályát annak, hogy a most függőben lévő kérdésekre kielégítő választ találjanak; hogy magyar alattvalóival nem könnyű tárgyalni, bár vannak kétségtelen jogaik, amelyeket természetesen tiszteletben kell tartani, de a magyarok csak nagyon nehezen hajlandók tekintetbe venni a birodalom más tartományainak helyzetét, és hogy a magyar nemzet – olyan fokig, amely naponta egyre jobban és jobban megdöbbenti őt – egyre inkább jogásznemzet, és a magyarok minden egyes politikai kérdést kizárólag jogi szempontból vizsgálnak, és fennakadnak olyan finom jogi megkülönböztetéseken is, amelyek révén e kérdések máshol elképzelhetetlen jelentőségre tesznek szert. Egy ilyen nemzettel szemben egyetlen eszközzel lehet eljárni, mégpedig a kimeríthetetlen türelemmel, és ő elhatározta, hogy ezt az utat fogja járni.
Őfelsége utána kijelentette, hogy nagy örömére szolgált, amikor tudomást szerzett pesti tartózkodásomról, mivel magyar alattvalói sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak annak, amit egy külföldi mond, mint annak, ami osztrák alattvalótársaik ajkáról hangzik el. Én azt mondtam, hogy csak megfigyelői minőségben vagyok jelen, de sohasem csináltam titkot a jelen kérdéssel kapcsolatos véleményeimből, azaz hogy nem csak a magyarok, de a birodalom egésze és az európai család minden egyes tagja számára is kiemelkedő fontosságú cél az, hogy az új elrendezés, bármilyen legyen is, ne veszélyeztesse az osztrák monarchia integritását, és ha a magyarok nem képesek felfogni a rájuk bízott ügyek fontosságát, és úgy viselkednek, hogy az a birodalom felbomlásához vezet, nemcsak saját érdekeiket kockáztatják, de eljátsszák Európa rokonszenvét is. Hozzátettem, hogy találkoztam olyan magyar liberálisokkal, akik élénken érdeklődnek az északi amerikai államok iránt, és vettem a bátorságot, hogy felhívjam figyelmüket a végzetre, amely az elszakadás elvének az erőltetését követte, és azokra a rettenetes lépésekre, amelyekre a hatalmas közösség kényszerült, hogy megmentse önmagát a feldarabolástól. Végül azt mondtam, hogy a jelenlétem minden esetben alaposan meg kellett, hogy győzze a velem kapcsolatba került magyarokat arról, hogy nem minden angol látja a magyar ügyeket Kossuth úr szemével.
A fentiek csak röviden foglalják össze a jelentős ideig tartó beszélgetést, amelynek során Őfelsége viselkedése a legmagasabb fokú szívélyességet és barátságot tanúsította.
Megjegyezném még, hogy Őfelsége franciául kezdte a társalgást, majd félbeszakította önmagát, és megjegyezte, hogy sokkal természetesebb volna, ha németül beszélgetnénk egymással. Úgy tűnt nekem, hogy Őfelsége örömmel beszélt németül egy külföldivel úgy, hogy nem teljesen volt magyar mágnásai hallótávolságán kívül.
Az osztrák császárral folytatott beszélgetés a következő általános benyomást gyakorolta rám. Először is, hogy Ő Császári Felsége osztozott abban a kellemes hangulatban, amelyet magyar népével való megbékélése váltott ki. Másodszor, hogy ez az érzés egyáltalán nem vakította el, jól látta a még előtte álló nehézségeket és az ellenzék ellenállását, amelyet csak úgy győzhetett le, ha egybehangolja a nemzet akaratát a sajátjával. Harmadszor, hogy Őfelsége új népszerűsége Lajtán inneni alattvalói körében egy pillanatra sem feledtette vele, hogy német uralkodó, aki egy olyan birodalmon uralkodik, amelynek csak egy kisebb része tartozik a magyar fajhoz.
Úgy gondoltam, az a kötelességem, hogy Őfelségének ugyanolyan fenntartások nélküli nyílt modorban válaszoljak, amellyel ő tette fel nekem a kérdéseket, és hogy pontosan számoljak be Őfelségének az engem ért benyomásokról. Mivel nem voltak utasításaim arra vonatkozóan, hogy miként viselkedjek egy ehhez hasonló, előre nem látható esetben, igyekeztem óvatosan, kizárólag a saját nevemben szólni, és nem szerettem volna a saját nézeteimet úgy bemutatni, mint Őfelsége kormányának a véleményét. Csak remélhetem, hogy nem beszéltem másképpen, mint olyan módon, amely elnyerheti Excellenciád jóváhagyását.
Megtisztelő számomra, Milord,
hogy Lordságod legengedelmesebb, alázatos szolgája lehetek
RBD Morier
Őexcellenciája
Lord Bloomfield G.C.V.
&ca.&ca.&ca.
1866
Pest, február 4.
Mr. Morier
Lord Bloomfilednek
No. 7
Bizalmas
Beszélgetés Ausztria császárával
The National Archives (PRO): FO 7/703/237-248
