Van egy világ a Dunántúl közepén, amit még a magyarok is alig ismernek. Egy téli világ, ami csak a helyieknek és a hideg hónapok utazóinak mutatja meg magát: a Balaton téli arca. A magyar tenger nyári pezsgéséért rajongók számára ez a csend és hó és kihaltság ijesztő, vagy legalábbis érdektelen birodalma; míg a nyári hónapok zsúfoltságát megvetők, a déli part bulivilágából és az ifjonti hordázásból kinőttek számára ez az az időszak, amikor a Balaton megmutatja eredeti, nyáron több rétegnyi maszkkal és naptejjel eltakart arcát.
De talán nem kevésbé érdekes az sem, hogy a letűnt polgári világ hol jobban, hol kevésbé megmaradt balatoni maradványaiból, a késői kádárizmus végeláthatatlan hétvégi házas telepeiből és a rendszerváltás utáni Magyarország – a Balatonon különösen – vadkapitalista időszakából mi az, ami a nyári tömeg és a vele járó zaj-, fény- és szemétszennyezés elvonultával ott marad csontvázként. És mementóként, nem csak a tél, hanem az utókor számára.
„A Balaton ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bús mesék gyűjtemény, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból s ragyogó reménység a jövőre” – írja Eötvös Károly, a Monarchia korának liberális és hazafias írója, ügyvédje és politikusa a majd' ezer oldalas Balatoni utazás előszavában. A Dunántúl közepén elterülő lapos tóról és anekdotakincséről nagy szeretettel és bőséges beszéddel író Eötvös könyve a balatoni utazó igazi társa lehet minden időben. „Ott fekszik a befagyott Balaton. Igazán fekszik – némán és mozdulatlanul. Messze-messze, ameddig a szemed ellát, fehér halottas szemfedő borítja. A jég, amely eleven vizét betakarja, s a köd. amely fátyolt borít a jégre.”
A ma embere is átélheti Eötvös élményeit, s nincs is jobb hely a tóval való téli találkozásra, mint a keleti magaspart, az aligai dimenziókapu, ahogy a Balaton blogon Castellum kolléga írja. Ahogy a vasút kibukkan a Mezőföld felől a tó fölötti domboldalban, kitárul a látóhatár, alattunk terül el a Balaton egész keleti medencéje. Ugyanaz a tájkép, mégis, minden nap és minden évszakban más. Még télen is mindig más arcát mutatja: lehet a téli napfényben vitorlások nélküli, valószínűtlenül tiszta, világoskék víztükör; lehet szürkésfehér, drámai jégmező, távolban az északi parti dombokkal; és lehet ködben, párában egy horizont nélküli, fagyos félhomály, ami fölött úgy dereng át a gyenge sugarú Nap, mint Madách és Jankovics mester Tragédiájában az eszkimó színben.
Ilyenkor a parti településeken is csak pislákol az élet. A Balaton déli partja egy nagy, 80 kilométer hosszú kertváros, pöffeszkedő vállalkozóbarokk villákkal, kompakt hétvégi házakkal és sufnituningolt kunyhókkal – ki mit kapart össze a hatvanas évek óta. Most életjel nélkül várnak az első tavaszi nagytakarításra. Siófok alapesetben egy 25 ezres kisváros, de ahogy nyáron a Balaton egyik önjelölt fővárosa, a buliturizmus központja, úgy télen szinte semmit nem kínál, sem az utazóknak, sem saját lakóinak. A mostanában elkészült, hatalmas főtér üresen kong, csak néhány hangulatos kávéházban pezseg az élet. A kikötő és a Petőfi sétány (ahol nyáron mozdulni sem lehet a magyar vállalkozói elittől és a német, holland kölyökseregtől) ilyenkor téli álmát alussza. De legalább megmutatják magukat a megmaradt századeleji villák, amiket nyáron eltakarnak a bódésorok és a reklámfeliratok.
A tó egyik csomópontja, a szántódi rév egy elhagyatott határátkelőhöz hasonlít a tél mélyén. Ez azon kevés pontok egyike, ahonnan belátni a Balaton két medencéjét. A tó nyugati medencéje a két oldali dombsor között a látóhatáron túlra nyúlik, a víz különböző égi és földi halmazállapotai és a téli Nap minden alkalommal más festői összképet mutatnak az utazóknak. A régi emberek a tihanyi szorosban (és a bátrabbak bárhol) a korábbi, hidegebb évtizedekben aggodalom nélkül keltek át akár jól megrakott szekerekkel is a jég hátán. A szerencsésen átkelt többségről kevés feljegyzés született, a pórul jártakról viszont helyi legendák és anekdoták születtek a századok folyamán. Ma már hatóságilag ellenőrzik a jégre merészkedőket: a többség korcsolyával, jégvitorlással vagy fakutyával, egy jól behatárolható kisebbség viszont terepjárókkal megy a jégre – amíg be nem szakad alattuk.
Fonyód télen
Cholnoky Jenő azt írja: „sokfelé jártam a világban, de olyan harmonikus, olyan nyugodt, csöndes szépséget sehol sem láttam, mint amilyen a mi Balatonunk”. A világutazó és földrajzkutató igazáról mindenki meggyőződhet, aki kinéz a balatonföldvári dombtető századeleji villákkal ékes Kelta sétányáról, vagy a boglári és fonyódi hegyekről, amelyek remek panorámát nyújtanak a tóra. Fonyód kettős csúcsa a lejtőkre épített, hó alatt fekvő házakkal, háttérben a befagyott Balatonnal igazán mesebeli látványt nyújt. S a háttér a Badacsony, a Gulács és társaik megunhatatlan vulkanikus tájképe a túlpartról, amelyek egy hideg és szeles téli nap végén mélyvörös naplementében mutatják meg fekete kontúrjaikat a déli parti nézőknek.
A Balaton szíve azonban minden időben, így télen is Tihany félszigete, amely ilyenkor jégmezőbe ékelődött nyúlványként ad biztos talajt a jól ismert apátságnak és az alatta elterülő, autentikus falunak. „A szláv helységnév, a Tihany, ahol csendesség honol (talán a víz, talán a táj, talán az emberszív csendes?)” – írja Korzenszky Richárd atya, az apátság perjele „Adj már csendességet...” című könyvében. A legnagyobb csend itt honol a Balaton körül, András király közel ezer éves sírjánál az altemplomban. Tihanyban, vagy a vele szemben fekvő, a 18. századból itt felejtett szántódpusztai majorság kápolnájához a térdig érő, hangot fogó szűzhóban felkapaszkodva maga mögött hagyhatja az ország minden zaját és szennyét mindenki, aki nem hajlandó rosszul érezni magát a saját hazájában.
*
A cikk eredetileg a Magyar Nemzet Napos Oldal rovatában jelent meg.
