Általános axióma lett jobb ellenzéki körökben, hogy az új választási rendszer bebetonozza a Fidesz-kormányt a hatalomba. E nézet szerint – a győztesnek is járó szuperkompenzáció mellett – a választókörzetek határának célzatos tologatásával a jobboldal jelentős előnybe hozta magát: a billegő körzetekhez nagy jobboldali blokkokat csatoltak, így az egyéni képviselői helyek többségét a Fidesz akkor is vinni fogja, ha Bajnai Gordonok potyognak az égből.

  A bebetonozástól rettegők egyik kiindulópontja az, hogy ezek úgysem csinálnak tisztességes választási rendszert, úgyhogy átolvasni sem érdemes az új törvényt, úgyis tudni, mi van benne: Orbán a király, és kész.

  A másik, ennél komolyabb kiindulópont a Haza és Haladás Alapítvány blogján közzétett, Szigetvári Viktor, Tordai Csaba és Vető Balázs által készített modellszámítás, amelyet nagyméretű narancssárga Magyarország-térképekkel is illusztráltak az érthetőség kedvéért. E modellnek különös jelentőséget ad, hogy – mivel annak rendje és módja szerint angolul is megjelent, profi kivitelezésben – a külföldi kritikáknak is kedvelt hivatkozási alapja lett.

  Például a The New York Times Paul Krugman-féle véleményoldalán Kim Lane Scheppele így hivatkozik a nagyrabecsült think tank anyagára:

The new election law specifies the precise boundaries of the new electoral districts that will send representatives to the parliament. But the new districts are drawn in such a way that no other party on the political horizon besides Fidesz is likely to win elections. A respected Hungarian think tank ran the numbers from the last three elections using the new district boundaries. Fidesz would have won all three elections, including the two they actually lost.

 Amikor Szapáry György amerikai magyar nagykövet – amúgy meglehetősen bénán – vitába szállt Scheppele egyes állításaival (magyar összefoglaló itt), a szerző így válaszol:

The Haza és Haladás analysis shows that, with these districts, all three of the last elections would have been won by Fidesz even though, under the current system of electoral districts, two of those elections were won by other parties. You mention that other think tanks have shown that the new districts would not have produced these results, but I have not seen any other analyses that reach that conclusion.

Can you please tell me where I might find such analyses? Could those results also be posted online with the methodology laid out clearly, as the Haza és Haladás analysis has done? If there is a real dispute about the facts here, it would be good to see the concrete evidence that the Haza és Haladás analysis has gotten something crucially wrong.

Many office holders redraw election boundaries to benefit themselves, so Fidesz is not unusual in that respect. But I know of no other system that allows an incumbent party to embed the specific boundaries of districts in a law that requires a 2/3rds vote for alteration and that has no independent body to determine whether the electoral districts have been fairly drawn in the first place. In both of those ways, Hungary is an outlier in comparative election law.

I understand your point that voters may always change their minds and that gerrymandered electoral districts cannot always contain huge swings in voter preferences. But under the new districts, the Hungarian government would never have changed hands since the first Fidesz victory in 1998. True, the 2002 election was close. But the 2006 election was not, and even then the new districts would have thrown the election to Fidesz. This is why international observers think that the new districts are unfair because it would take an almost unimaginable swing of voter preferences to change the government again.

  A Financial Times így ír az új magyar választási törvényről:

But opposition parties warn that the new electoral rules could make it almost impossible to unseat Fidesz. Constituency boundaries have been redrawn in a way they say strongly favours the governing party. A think-tank calculated that though Fidesz lost Hungary’s 2002 and 2006 elections, if they had been conducted under the new boundaries it would have won.

“It’s classic gerrymandering,” charges Mr Dorosz. “If I was a politics teacher, I would teach it as a case study.”

  Meg így:

The protesters’ particular focus of wrath was the new election law, which cuts Hungary’s bloated parliament of 386 MPs down to a more manageable 199 delegates. So far so good – and so much cheaper. Critics, however, say the re-drawn electoral boundaries have been exquisitely gerrymandered to ensure any left-led coalition will have a tough time getting into parliament for years to come.

  És így tovább, és így tovább.

  Érdemes tehát alaposabban szemügyre venni a Haza és Haladás modelljét: igaz-e, hogy az új szabályok szerint a Fidesz nyert volna meg minden választást?

I. Modellkarrier

  A HaHa jellemzően nem elfogulatlan (miért is lenne elfogulatlan?), de korrekt anyagokat közöl. Igaz ez a szóban forgó választási modellszámításra is. A szerzők közlik a számítás módszertanát, jelzik a bizonytalansági tényezőket, és letölthetők az eredeti adatok is, így minden információ hozzáférhető és ellenőrizhető. Szigetváriék arra is felhívják a figyelmet, hogy itt nem a valóság leképezéséről, hanem egy modellről van szó. (Magyarul: játékról, gondolatkísérletről, fantáziálásról.)

  Ugyanakkor a hazai és nemzetközi köztudatban nem a módszertani bizonytalanságok terjedtek el, hanem a számítás végkövetkeztetései, amelyek szerint ha a Fidesz által megalkotott új választási szisztéma szerint rendezték volna az eddigi választásokat, akkor 2002-ben és 2006-ban is a Fidesz nyert volna, annak ellenére, hogy a többség a balliboldalra szavazott, s ennek megfelelően e két választáson a régi rendszer szerint az utóbbi alakíthatott kormányt.

  Érdemes megjegyezni, hogy a HaHa-anyag 2002-vel kapcsolatban önmagával is ellentmondásba kerül: egy helyen azt írja, hogy „számításaink szerint az új rendszer mind 2002-ben, mind pedig 2006-ban az akkori többségi választói akarattal ellentétes, jobboldali kormánytöbbséget eredményezett volna”, máshol – ugyanebben a cikkben – ezt állítja: „a 2002-es választások végeredményének modelljét vizsgálva a mandátumszámok a következők szerint alakulnak. Az MSZP és az SZDSZ együtt 103 mandátumot kapott volna a 199-ből (51,7 mandátumszázalék), a FIDESZ–MDF 96 mandátumot (48,2%)”. Az ellentmondást úgy igyekeznek feloldani, hogy utalnak a 2002-es – jobboldali félfordulatot hozó – második fordulóra, ez azonban módszertani nonszensz, mivel az egész modellben mindenhol máshol csak az első fordulós listás eredményekkel számolnak, és semmi sem indokolja, hogy itt hirtelen felmentést adjanak maguknak a saját szabályaik alól. Ezen elrejtett trükknek is köszönhetően a köztudatban az terjedt el, hogy a Haza és Haladás szakszerű számításai szerint az elmúlt 3 választást az új rendszerben a Fidesz nyerte volna.

  Mi nem vagyunk nagyra becsült agytröszt, a számtannal is akadnak gondjaink, de igyekszünk amellett érvelni, hogy a HaHa modellje életszerűtlen.

  Szigetvári Viktorék modellszámításának vannak általános problémái: a múltbeli választások értékelésekor a HaHa csak az első fordulóban pártlistára leadott szavazatokat vette figyelembe, ami nyilván eltér az egyéni jelöltek voksaitól. 2010-ben néhány száz szavazókört is átalakítottak, ezeken a területeken minden modellnél csak becslésekre lehet hagyatkozni. És azért is csak gondolatkísérlet az egész, mert a pártok az akkori szabályok szerint játszottak, ha az új rendszer lett volna érvényben, nyilván az indulók is és a választók is eltérően viselkedtek volna. Ugyanakkor, mivel a játék eredményét sokan nagyon komolyan veszik, és a demokrácia egyik legfontosabb intézményéről, a parlamenti választásokról van szó, érdemes e bizonytalansági tényezők ellenére eljátszani a HaHa számításaival.

II. A 2006-os választás

  Nézzük a HaHa 2006-os térképét és értékelését:

(A 2006-os választásokon egyéni választókerületben az új modell szerint) 47 mandátumot nyert volna az MSZP és 59-et a FIDESZ–KDNP, előbbi a 106 egyéni mandátum 44,3 százaléka, utóbbi pedig az 55,7 százaléka. 2006-ban az egyéni mandátumok szintjén valójában az MSZP és az SZDSZ együtt 107 mandátumot, a FIDESZ–KDNP pedig 68 mandátumot szerzett. Előbbi a 176 egyéni mandátum 60,8 százaléka, utóbbi pedig a 38,6 százaléka.

Látható, hogy az új egyéni választókerületek úgy lettek kialakítva, hogy az egyéni mandátumok szintjén teljesen átfordulna a végeredmény, több mint 17 százalékpontnyival több mandátumot kapna az a párt, amely a választásokon akkor egyébként jóval kevesebb szavazatot kapott.

  Ha ez így lenne, az tényleg nem lenne túl elegáns, és akár igaz is lehetne a HaHa-anyag címe (Túl a demokrácián). Azonban itt a HaHa egy ügyes trükkel él: csak a Fidesz-KDNP, illetve az MSZP listáját veszi figyelembe, az ekkor még komoly erőt jelentő SZDSZ-ről (listán 6,31%) és MDF-ről (5,04%) tudomást sem vesz, nem is szólva a kisebb pártokról. Pedig a kiélezett küzdelmet a kis pártok szavazói dönthetik el. (Emlékeztetőül: 2006-ban az MSZP 43,21%-ot, a Fidesz 42,03%-ot kapott, kevesebb mint 60 ezer szavazat volt köztük a különbség! Hogy lehet egy csupán 1,18%-os különbségnél kidobni a modellből több mint 11%-nyi szavazót?)

  Ha nincsenek kis pártok, az új rendszerben a Fidesz-KDNP valóban megverte volna az MSZP-t. De voltak. Az MSZP rendelkezett egy szoros szövetségessel: az SZDSZ-szel ekkor már négy éve együtt kormányoztak, nem kampányoltak egymás ellen, és világossá tették, hogy a folytatást is közösen képzelik el. Természetesen nem bizonyítható, hogy az akkori SZDSZ-esek mind leszavaztak volna egy közös MSZP-SZDSZ listára, de ennek feltételezése nem ad irreálisabb modellt, mint az, hogy a 6,31%-nyi SZDSZ-szavazóról egyszerűen nem veszünk tudomást. Az SZDSZ-szavazatok negligálása különösen Budapesten izgalmas gondolatkísérlet, ahol akadtak olyan szavazókörök, ahol a Fidesz csak a harmadik legtöbb szavazatot kapta.

  Ezért a HaHa által összegereblyézett adatokból – köszönjük nekik a sziszifuszi munkát – kiszámoltuk, hogy az egyes választókerületekben mekkora sikert aratott volna egy közös MSZP-SZDSZ lista a Fidesz ellen. A táblázatban a számok a 2006-os első fordulóban a pártlistákra leadott szavazatok számát jelentik, az új rendszer szerinti választókörzetekre vetítve. Pirossal az adott körzetben győztes pártot jelöljük. 

  Az eredmény – a HaHa eredményéhez képest – meglepő: 2006-ban a 106 egyéni mandátumból 68-at nyert volna az MSZP-SZDSZ (64%), 38-at pedig a Fidesz (36%). A valóságban, mint láttuk, az MSZP és az SZDSZ az egyéni mandátumok 60,8%-át, a Fidesz pedig 38,6%-át nyerte el – vagyis az új rendszerrel a közös MSZP-SZDSZ jelöltek még jobban is jártak volna, sőt a baloldal győzelmét a nyertes után járó kompenzáció tovább fokozta volna.

  Persze adja magát az ellenvetés: egyáltalán nem biztos, hogy akik 2006-ban az SZDSZ-re szavaztak, azok mindannyian leszavaztak volna egy MSZP-SZDSZ közös jelöltre. Ezért megnéztük, mi lett volna, ha csak az SZDSZ-szavazók fele voksol a közös indulóra, a többi otthon marad (azt nem feltételezzük, hogy jelentős számban átmentek volna a Fideszhez). A fenti 68 baloldali győzelemmel záró körzetben ez így befolyásolta volna az eredményt:

  Látható, hogy 10 helyen a Fidesz-KDNP fordított volna néhány tucat vagy száz szavazattal, de az is kiderül, hogy ha a liberális szavazóknak csak a fele szavaz az MSZP-SZDSZ jelöltekre, a balliberális oldal akkor is győz 2006-ban az evékákban. Igaz, ez esetben a diadal kevésbé látványos lett volna: az MSZP-SZDSZ 58, a Fidesz-KDNP pedig 48 helyet szerzett volna – ami még mindig nagyobb arányú győzelmet jelent, mint amit a pártlistákra leadott voksok egy teljesen arányos rendszerben indokolnának.

  Természetesen a fenti számítások is problémásak, mert az MDF-et kihagytuk belőlük. 2006-ban a Fidesz és az MDF viszonya kifejezetten pocsék volt, emlékezzünk csak a két választási forduló közbeni anyázásra, amikor Dávid Ibolya a harmadik helyen álló jelöltjeit sem volt hajlandó visszaléptetni – még akkor sem, amikor Orbán Viktor az MDF-közeli Bod Péter Ákosnak ígérte a miniszterelnöki széket. Az MDF fő kampányüzenete az volt, hogy „Nem segítjük hatalomra Gyurcsány Ferencet”, illetve „Nem segítjük hatalomra Orbán Viktort” – mindezt emlékezetes módon kőbe is vésték. Ennek alapján feltételezhető, hogy az ekkori MDF-szavazók számottevő része nem szívesen látta volna Orbánt a miniszterelnöki székben – aki igen, az eleve a Fidesz-KDNP-listára szavazott.

  A választók feltételezett „mi lett volna, ha” döntései természetesen ingoványos talajt jelentenek, de az biztos, hogy semmiképpen nem volt olyan szoros kötelék a Fidesz és az MDF között, mint az MSZP és az SZDSZ között, és feltételezhetően a szavazók között sem volt akkora átjárás. Ez utóbbit megerősíti, hogy a 2006-os második fordulóban azon helyeken, ahol a harmadik helyezett MDF-es jelölt – a pártvezetéssel szembemenve – visszalépett, a demokrata fórumos szavazók nem feltétlenül jelentek meg a második fordulóban a Fidesz támogatóiként. Vagyis vélhetően sok MDF-szavazó inkább otthon maradt vagy a szocialistákra szavazott, mint hogy Orbán Viktor jelöltje mellé tegye az ikszet.

  A korrektség kedvéért azonban mégis kiszámoltuk, hogy ha a Fidesz és az MDF, illetve az MSZP és az SZDSZ is közösen indultak volna 2006-ban (támogatottságuk teljes összeadódását feltételezve), akkor a mai választókerületi rendszerben ki győzött volna:

  A HaHa-adatokra alapozott számításunk szerint ez esetben a 106 körzetből 56-ot a Fidesz-MDF, 50-et az MSZP-SZDSZ nyert volna, vagyis valóban – igen szoros – jobboldali győzelem született volna. Az egyéni választókerületekben tehát megfordult volna az eredmény a ténylegeshez képest, s nem tudjuk, hogy az MSZP-SZDSZ több listás szavazata kiegyenlítette volna-e ezt (ki lehetne számolni, de ehhez hülyék vagyunk). Ugyanakkor ismét hangsúlyozni kell, hogy ebben az időben az MDF-esek és a fideszesek már úgy utálták egymást, hogy az összefogásuk a Gyurcsány-kormány leváltása érdekében irreális lett volna. (A képet tovább lehetne bonyolítani mondjuk a Miép-Jobbik vagy a Munkáspárt szavazóival, ilyen szoros eredménynél az se mindegy, hogy ők kire szavaznak – ezt a munkát viszont végezze el az, akinek ez a dolga.)

III. A 2002-es választás

  A HaHa a fentihez hasonló módon a 2002-es választást is modellezte az új választási szabályokkal. Az alábbi eredményre jutott az egyéni választókörzeteket illetően:

Ha 2002-re futtatjuk le modellünket, akkor az MSZP 51, a FIDESZ–MDF 55 mandátumot szerezne, előbbi az egyéni mandátumok 48,1, utóbbi az 51,9 százaléka. Az új rendszer alapján tehát 2002-ben több egyéni mandtátumot nyert volna a baloldal, mint 2006-ban. Modellünk a korábban kifejtettek miatt az első fordulós szavazatokkal számol. Mint emlékezetes 2002-ben relatíve kiegyenlített, gyenge MSZP vezetést hozott az első forduló, a második fordulóban azonban sok EVK-t átfordított és megnyert a FIDESZ–MDF pártszövetség. Azért fontos ez, mert a 2002-es egyéni mandátumok végeredménye szerint az MSZP és az SZDSZ együtt 81 mandátumot (46%), a FIDESZ–MDF pedig 95 mandátumot (54%) szerzett. Ha ehhez viszonyítjuk az új rendszer egyéni eredményeit 2002-re modellezve, akkor kicsi az eltérés. De valójában nagyon nagy.

Hiszen az első fordulóban egészen más arányok voltak az EVK-k ban leadott szavazatok szintjén. Ha azt nézzük, hogy a két nagy tömb hány helyen nyert mandátumot már az első fordulóban, illetve hány helyen vezetett, akkor az MSZP és az SZDSZ összesen 100 helyen (56,8%) a FIDESZ–MDF pedig 76 helyen (43,2%). Mit jelent ez? Mivel modellünk első fordulós szavazatokkal számol, így az EVK-k politikailag jobboldal irányába elfogult újrarajzolása ott érhető tetten, hogy bár 100 helyen vezetett 176-ból az MSZP és az SZDSZ, addig az új kiosztás szerint ugyanezen szavazatok alapján csak az egyéni mandátumok kevesebb mint felét, 51-et kapna meg a 106-ból. Ha esetleg modellünk számolna a második fordulós szavazatokkal is, egyértelműen döntő jobboldali többség alakulna ki az egyéni választókerületek szintjén 2002-re modellezve az új rendszert.

 Nos, Szigetvári Viktorék itt is ugyanazt az apró trükköcskécskét követik el, mint a 2006-os választásnál: egyszerűen nem vesznek tudomást az SZDSZ-ről, amely a valóságban 5,57%-ot szerzett, és amelyről nyilvánvaló volt, hogy adott esetben koalícióra fog lépni az MSZP-vel. A HaHa a 2002-es Fidesz-MDF közös lista eredményeit csak az MSZP-ével vetette össze, a több mint 300 ezer SZDSZ-szavazóról megfeledkezett – így jött ki az az eredmény, miszerint az új játékszabályokkal a jobboldal tök jól járt volna.

  Nézzük csak, mit mond a matek, ha az SZDSZ-es voksokat hozzáadjuk az MSZP-sekhez. Nyilván ez sem teljesen korrekt, de meggyőződésünk, hogy itt sem jön ki irreálisabb eredmény, mint a liberálisok teljes negligálásával operáló HaHánál:

  Hoppá-hoppá! Ha az SZDSZ-es voksokat is figyelembe vesszük, akkor bizony az evékákban nem a Fidesz-MDF nyer 55:51-re, hanem a balliberális tömb 60:46-ra, ami nagyon nem mindegy! És ez az arány durván megfelel a 2002-es első fordulós tényleges eredménynek, amikor az MSZP és az SZDSZ a választókerületek 56,8%-ban vezetett, míg a Fidesz-MDF csak a 43,2%-ában.

  Mindemellett, azt is kiszámoltuk, hogy mi lett volna, ha csak az SZDSZ-szavazók fele szavaz egy feltételezett közös MSZP-SZDSZ-indulóra. A fenti – a baloldal számára – győztes hatvan körzetből mindössze háromban fordult volna meg az eredmény:

  Vagyis ha az SZDSZ-szavazóknak csak az 50%-a szavaz az MSZP-SZDSZ-re, a balliberális szövetség így is 57:49 arányban nyeri az egyéni körzeteket!

  Külön kiemelendő a HaHa anyagában az, hogy – mint a fenti idézetben láttuk – amikor az érvelését ez megerősíti, akkor az SZDSZ-t simán hozzácsapja az MSZP-hez; máskor azonban a számításokból simán kihagyja őket.

  Szigetvári Viktor egyébként egy későbbi posztjában így magyarázza, hogy miért nem vették figyelembe az SZDSZ-t:

Ha modellt akarunk készíteni, akkor annak van szükségszerű pontatlansága. Ha a modellben adottnak tekintjük, hogy az első forduló előtti koalíciós kényszer együttműködésre kényszerítette volna 2006-ban a két pártot, amennyiben hipotetikusan ebben az új rendszerben tartották volna már akkor is a választást, akkor nem látom okát annak, hogy a 2006-ben egynél több egyéni választókerületben minden nehézség ellenére összefogó FIDESZ-t és MDF-et miért ne kellene úgy számolni, mintha összefogtak volna. Az nincs rendben, hogy egy feltételezett politikai helyzet feltételezett következményei vonatkozásában csak az egyik politikai oldallal szemben vagyunk szigorúak. Modellünkben azért nem publikáltunk ilyen számításokat, mert a nagy pártcsaládok támogatottsági mintázatát kívántuk vizsgálni. Ebbe a kelleténél több hipotetikus választói és pártvezetői döntés beépítése nem fért volna bele.

  Számunkra ez nem túl meggyőző: az, hogy 2006-ban a Fidesz és az MDF „egynél több egyéni választókerületben minden nehézség ellenére összefogott”, egyáltalán nem jelenti, hogy ugyanolyan szoros viszony lett volna közöttük (és szavazóik között), mint az MSZP és az SZDSZ között. Ráadásul ilyen összefogás egynél alig több helyen jött létre, hiszen 2006-ban az MDF már rég az Orbán-fóbiások egyik klubja volt. Az SZDSZ kifelejtése a 2002-es választásokról pedig még az MDF-es ellensúly egyidejű elhagyásával sem magyarázható, hiszen az akkori MDF-szavazók benne vannak az adatokban (a Fidesz-MDF közös lista szavazóiként), míg az SZDSZ-esek nincsenek.

Szigetvári ugyanitt ezt is írja:

Ha kiszámoljuk a FIDESZ–MDF és MSZP–SZDSZ összefogás utáni mandátumszámokat, akkor eredeti eredményünkhöz képest minimális eltérést kapunk. Ráadásul egy ilyen elemzési kanyar továbbra sem menti például azt a 2002-es helyzetet, amikor az első fordulóban 100 EVK-ban vezetett a baloldal a 176-ból, közben a modell szerint 106-ból 55-ben a jobboldal nyert volna. Ez nem apró aránytalanság, hanem az eredmények teljes átfordítása, akár van SZDSZ, akár nincs. Ebben az ügyben az elemző kritikusaink inkább hallgattak.

  Hát jó, nem hallgatunk. Ami az első állítást illeti: ha feltételezzük, hogy (2006-ban) minden MDF-es egy hipotetikus Fidesz-MDF listára szavaz (ami abszurd), és minden SZDSZ-es egy MSZP-SZDSZ-listára (ami nem annyira abszurd), akkor a Szigetváriék által jelzett  59:47-es jobboldali győzelem 56:50-re módosul, ami nem annyira minimális eltérés, akár a kormánytöbbség is múlhat rajta (ne feledjük, a baloldali lista jócskán ráver a jobboldalira, így vélhetően listás mandátumból több jut az MSZP-SZDSZ-nek – bevalljuk, ezt nem tudjuk kiszámolni). A második, 2002-re vonatkozó állítás pedig egyszerűen csúsztatás: Szigetvári a tényleges eredményeknél „baloldalról” (MSZP+SZDSZ) beszél, a modell viszont csak az MSZP-szavazókat veszi figyelembe. Ha a modell is egyben kezelné a baloldalt (értelmezésünkben az MSZP-t és az SZDSZ-t), akkor, mint láttuk, nem fordul meg az eredmény, hanem 60:46-ra nyernek a ballibák. Vagyis egyáltalán nem mindegy, hogy van-e SZDSZ!

  Megjegyzendő, hogy a HaHa a 2010-es választásokat is modellezte, s elsöprő fideszes győzelmet számolt ki. Ezzel itt nem foglalkozunk, hiszen a különleges és vélhetően egyedi 2010-es helyzetben a Fidesz bármilyen választási rendszerben elsöprő győzelmet aratott volna, ahogy az MSZP is 1994-ben. Az pedig, hogy 67% helyett 76%-a lenne a Fidesznek az új szabályok szerint, nem túl lényeges.

IV. A demokrácián innen vagy túl?

  A Haza és Haladás Alapítvány modellszámítása annyiban teljesen korrekt, hogy valós adatokkal dolgozik, és részletes módszertani leírást ad. Azt az alapfeltevést azonban, miszerint SZDSZ-es szavazók 2002-ben és 2006-ban nem léteztek, vagy hogy 2006-ban ellensúlyozta őket az MDF, életszerűtlennek tartjuk. E feltételezésnél a magyar viszonyok ismeretében jóval reálisabbnak gondoljuk azt, hogy a balliberális oldal összefogással (ami a második fordulóban mindkét választáson működött is!) 2002-ben és 2006-ban is legyőzte volna Orbánt az egyéni választókerületekben, akkor is, ha a mostani rendszer van érvényben. Vagyis a többségi akarat érvényesült volna az új szabályok szerint is – sőt akár nagyobb többsége is lehetett volna Medgyessyéknek/Gyurcsányéknak. Egyszerűen azért, mert akkoriban a választókerületek többségében az MSZP-nek és az SZDSZ-nek együtt több szavazója volt, mint Orbán pártszövetségének.

  Az igazi baj nem a HaHa elemzésével van, hanem azzal, hogy sokan – egész komoly emberek is – a gondolatkísérlet eredményét készpénznek veszik. Ez pedig egy olyan kardinális kérdésben, mint a választási törvény, rendkívül káros. Nemcsak a külföldi megítélésünk miatt: ha manipulatívnak tüntetjük fel a választási rendszerünket, akkor azzal a későbbi magyar kormányok legitimitását is feleslegesen aláássuk. Ráadásul ha a gondolatkísérlet fő premisszáját – vagyis azt, hogy őskori első fordulós listás eredmények bármit is mondhatnak a jövőbeli egyéni választókerületi eredményekről – elfogadjuk is, a következtetések akkor is félrevezetők: a modell egyáltalán nem bizonyítja, hogy az új választókerületek a jobboldalnak kedveznének.

  A jelenlegi kormány elkúrt gazdaság-, kül-, bel-, társadalom-, kultúr-, stb.-politikáját teljes joggal lehet szidni. Mi sem ilyen lovat akartunk. Nekünk speciel az új választási rendszer sem tetszik, szerintünk túlságosan erősen érvényesül a stabilitási elem az arányosság rovására. Ugyanakkor egyelőre semmi sem igazolja, hogy az új választási szisztéma antidemokratikus lenne. A választásokat az nyeri, aki a legtöbb szavazót tudja maga és szövetségesei mögé állítani.

Frissítés: Teljesen jogos Aron M felvetése, miszerint 2002-ben a MIÉP 5% közeli szavazattömege sem elhanyagolható. Ez valóban kimaradt, de ennek az is oka, hogy az adatok forrásaként használt HaHa-táblázat is csak a Fidesz(-KDNP), MDF, MSZP és az SZDSZ számait tartalmazza.