Azt mondják, erőszakos huligán, agyatlan gonosztevő, bűnöző, anarchista vagyok. Azt mondják, hiányzik belőlem a megfelelő tisztelet a hatóságok és az emberek tulajdona iránt. Azt mondják, önkényes pusztításokban veszek részt és felfordulást okozok, csak azért, mert gonosz vagyok. Azt mondják, egy kicsi, bűnöző mentalitású kisebbséghez tartozok, akiket le kéne csukni. Talán igazuk van. Talán csak értéktelen darab szar vagyok. Talán örökre le kéne engem csukni, megbüntetni, kirekeszteni. De mit érdekel engem, mit gondolnak az „emberek”?

  Vannak okai, miért zavargok. Lehet, hogy neked nem tetszik, de ezek az én okaim. 

  Zavargok, mert dühös vagyok. A düh takaróként burkol be engem, az életem minden napján. Dühös vagyok, mert szegény vagyok, mert mindig szegény voltam, és tudom, hogy soha nem leszek képes megengedni magamnak azokat a jó dolgokat, amiket az embereknek birtokolniuk illik. Dühös vagyok, mert szar az életem, és tudom, hogy mindig szar lesz. Dühös vagyok, mert tudom, hogy nincs jövőm, soha senki nem fog egy rendes munkát vagy segítséget adni nekem az életben. Ugyanazon a szaros telepen fogok élni, ahol a családom mindig is élt, lehúzva ugyanazokat a segélyeket. Dühös vagyok, mert egy szar helyen élek, tele szegénységgel, bűnözéssel, vandalizmussal, bandákkal, szeméttel, mocsokkal és nemtörődömséggel. Legtöbbször magamon élem ki a dühömet, az önpusztító magatartások egész sorában részt veszek. De néha, mint a múlt éjjel is, kifelé engedem a dühömet. Engedem, hogy eltöltsön a bosszúm, egy pillanatig mélyen érzem a kiáradását.

  Zavargok, mert gyűlölöm a rendőrséget és mert tudom, hogy a rendőrség gyűlöl engem. Rasszisták, brutálisak, és úgy bánnak velem, mint a söpredékkel az életem minden egyes napján. Mindig megtalálnak, és minden rosszal megvádolnak, zaklatnak engem, amikor megyek az utcán. Gyűlölöm őket, mert azt hiszik, ők az Isten, és nem kell tetteikért felelniük senkinek. Gyűlölöm őket, mert nem mutatnak tiszteletet. Egy zavargásban megküzdhetsz a rendőrséggel, szembeszállhatsz velük, és elmondhatod nekik, mit érzel igazából.

  Zavargok, mert egy senki vagyok, semmi vagyok, kevesebb vagyok a semminél is. Láthatatlan vagyok, egy szellem a városban, az országban, a világon. Az emberek nem látnak engem, és szart sem érdekli őket, mi lesz velem. A szüleimet nem érdekli, a tanárokat nem érdekli, a politikusokat nem érdekli, baszottul nem érdekel senkit az életem. Amikor az emberek látnak engem, akkor sem engem látnak, hanem csak egy antiszociális, értéktelen, elvadult tinédzsert, veszélyt a társadalomra, fenyegetést a békére. Ha senki nem törődik velem, miért törődjek én másokkal?

  Zavargok, mert soha senki nem hallgat meg. Soha senki nem hallgatott rám, senki nem hallja meg, amit mondani szeretnék. De amikor zavargok, akkor úgy tűnik, az egész világ megáll és hallgat. A zavargás a hangom. Ez az érzelmeim kifejeződése, az artikulálatlan bosszúé, amit máshogy nem tudok kifejezni. Nem várom el senkitől, hogy megértse, amit mondok, nem tudom azt szép szavakkal sem leírni, de érzem a kifejezés szükségét. Ki kell engednem valahogy, és most a zene, a drog vagy a vandalizmus nem elég.

  Zavargok, mert erőtlennek érzem magam minden nap. Nem tudom kontrollálni azt, ami történik velem, mindig mások döntenek az életemről, elmondják, mi a helyes számomra - tanárok, zsaruk, szociális munkások, lelkészek, politikusok, médiamegmondók. Amikor zavargok, erősnek érzem magam, érzem, hogy kontrollálok. Lehet, hogy csak egy pár óráig tart, de azokban a pillanatokban, amikor összetörök vagy elégetek valamit, úgy érzem, szabad ember vagyok, a saját végzetem ura. Úgy érzem, vagyok valaki. Amikor zavargok, igazi férfinak érzem magamat.

  Zavargok, mert ez a valaha történt legizgalmasabb dolog az életemben. Olyan, mintha be lennék szívva, de sokkal jobb: az adrenalin, a puszta borzongás és a rendőrséggel folytatott harc terrorja, leégetni minden szart, összetörni és lopni, futni, lapulni. Mit csinálhatnék egyébként? Nézzem a tévét? Tanuljak? Lógjak a haverjaimmal a sarkon? Beszívjak? Baszki! Ez sokkal jobb, mint a megszokott élet agyzsibbasztó unalma, amelyben napról napra élek, semmit sem várva a jövőtől. A megszokott életemben olyan vagyok, mint az élőhalott, egy igazi zombi, nem lehet itt semmi izgalmasat csinálni, különösen, ha nincs pénzed. Ebből az izgalomból fogok élni örökké.

  Zavargok, mert amikor együtt vagyok a haverokkal, néha egymást hecceljük. Olyan dolgokat csináltam velük, amit egyedül sose tettem volna. Ez egy csoportos dolog: bátrabbnak és erősebbnek érzem magam, amikor együtt vagyunk. Hatni akarunk egymásra, tiszteljük egymást. Így szerzem meg az önbecsülésemet, az egyetlen módon, amivel tiszteletet szerezhetek.

  Zavargok, mert így lophatok a boltokból. Tudom, hogy soha nem engedhetném meg magamnak azokat a gyönyörű cuccokat, amik úgy tűnnek, mindenki másnak megvannak. De egy zavargásban elveheted őket. Kell egy új melegítő, egy új teló, laptop, ruhák, pénz, játékok. Ez egy fogyasztói társadalom, barátom. Nekünk meg kell, hogy legyenek ezek a dolgok, különben nem leszünk boldogok. Én csak boldog akarok lenni.

  Zavargok, mert nincs vesztenivalóm. Le akarsz csukni érte? Gyerünk. Egy magamfajta senkinek nem jelent az semmit.

*

Richard Jackson tegnapi blogposztja. Kommentár nélkül.