Kis szlovák legendárium – vendégszerzőnk, Vhailor válasza Demmel Józsefnek.

  Írásom apropója a Demmel József által képviselt, a szlovák-magyar konfliktus történeti megítélésének alakulásában egyre meghatározóbb Terra Recognita alapítvány állásfoglalása az Agent Ungurral közösen írt blogbejegyzésünkre.

  Demmel József írása egy beavatatlan ember számára talán nehezen értelmezhetőnek tűnhet. Ugyanis sok új tényt nem közöl, és még azokkal is (valószínűleg) akaratlanul inkább a mi véleményünket támasztja alá. Azt írja például, hogy „a törvények szlovákra fordítása nem nemzetiségpolitikai engedmény volt, hanem az állam gyakorlatias törekvése arra, hogy magyarul nem értő állampolgárai is tisztában legyenek az érvényes törvényekkel”,  azaz az „elnyomó”, „félfeudális”, „zsarnoki” magyar állam valamilyen oknál fogva (de nyilván nem nemzetiségpolitikai okokból!) biztosra akarta menni, és még a lakosság 10-12%-át kitevő szlovákság számára is biztosította, hogy megismerkedhessen az országban érvényes törvényekkel -anyanyelvén. A Lex Apponyival kapcsolatban csak lakonikusan megjegyzi, hogy „Šoltésova, Šrobár és Hlinka évtizedekkel a Lex Apponyi (1907) előtt járt iskolába”, amivel csak alátámasztja azt a tényt, hogy a szlovák nemzetiségi iskolákban gyakorlatilag 1907-ig nem tanították a magyar államnyelvet. Tovább azzal folytatja, hogy „nem tudjuk, Šrobár vagy Hlinka tanulhatott volna-e szlovákul a népiskolában, ha a magyar állam képes lett volna minden népiskolába megfelelő képzettségű magyar anyanyelvű tanítót küldeni (de nem volt képes)”, azaz a dualizmus-kori magyar állam az „elnyomó” nemzetiségi politika jegyében majdnem egy félévszázad alatt „nem volt képes”, megfelelő képzettségű magyar anyanyelvű tanítókat biztosítani a nem magyar iskolák számára, aminek köszönhetően a nemzetiségi iskolákban a gyerekek szinte egyáltalán nem tanulták az államnyelvet, ennek tudható be, hogy például a századfordulón a szlovákság több mint 80% egyáltalán nem beszélt magyarul. A Lex Apponyi pedig tulajdonképpen éppen ezért született. Tegyük viszont hozzá, hogy ezt a törvényt már saját korában is bírálták, méghozzá nem is akárkik - gróf Tisza István például ezt találta mondani róla: „...hát abban az illúzióban élünk-e mi, hogy megmagyarosítottuk az oláh vagy tót polgártársunkat, akit magyarul írni vagy olvasni megtanítottunk? Hiszen ez nem magyarosítás, uraim! [...] Valaki megtanulhat írni és olvasni talán, de különösen, ha jól megszekírozzák az iskolában, még nagyobb gyűlölője lesz a magyar nemzeti ügynek, mint addig”.

  Azt is nehezményezi nekünk, hogy felhoztuk a kormánypárti szlovák sajtó példáját, hiszen „Szlovákpártiságnak beállítani azt, hogy a kormány szlovák lapokat is támogatott, színtiszta cinizmus, hiszen ezek rendre a szlovák nemzeti törekvéseket a legdurvább hangnemben támadó kormányzati szócsövek voltak”. Ezzel az állítással két probléma is van, először is, Demmel József szavaival élve eleve problémát jelent „ha az adott állítást kiszakítjuk természetes kontextusából és belehelyezzük egy ellentétes narratívába”. Ennek jegyében pedig azt javaslom, hogy ne csak a szlovákok által hangoztatott sérelmekre, hanem a korabeli magyar kulturális-politikai elit véleményére is legyünk tekintettel. Én például kíváncsi lennék, hogy milyen kapcsolat volt a szlovák nemzeti törekvések és a havi rendszerességgel átadott orosz rubelek között, nagyon érdekes dolgokra derülne fény... Tovább is folytathatnám, de szerintem felesleges. Ugyanis a különbség a mi álláspontunk és Demmel Józsefé között nem is annyira a tényekben, hanem ezeknek a tényeknek megítélésében rejlik, aminek tulajdonképpeni oka, hogy a szlovák-magyar kérdést és az ebből fakadó konfliktusokat teljesen más szemüvegen keresztül szemléljük.

  Demmel József  (a Terra Recognita alapítvány nevében) ugyanis azt mondja, hogy „Alapvetően téves úton indulunk tehát el, ha azt méricskéljük, hogy a dualizmus kori Magyarország volt-e a rosszabb és elnyomóbb, vagy Csehszlovákia, vagy a mai Szlovákia.” Mert „célunk az, hogy konszolidáljuk a szlovák-magyar kapcsolatot (s más nem lehet a célunk, hiszen az a kisebbségi magyar közösség alapvető és legeminensebb érdeke is, hogy a szlovák politika a konfliktusra hivatkozva ne vegzálja őket folytonosan nyelvtörvényekkel és más ügyekkel), akkor ezt a »ki ütött először vissza« típusú hozzáállást el kell vetnünk”. A végén pedig beismeri, hogy „Nem azért, mert nem nekünk van igazunk (hogy így van-e, arról fogalmam sincs), hanem mert tökéletesen eredménytelen.”

  Azaz Demmel Józsefnek fogalma sincs arról, hogy igazunk-e van, vagy sem abban, hogy ki volt az elnyomóbb – a magyar állam, vagy Szlovákia, Csehszlovákia –, viszont inkább hagyjuk abba a vitát, mert ez „tökéletesen eredménytelen”. Ezzel pedig természetesen nem is mond semmi újat. A magyar külpolitika és a magyar történelemtudomány már 20(65) éve is többé-kevésbé ezen az állásponton van - „ne szóljunk, mert mit szólnak”, és inkább „hagyjuk a múltat, és tekintsünk a jövőbe”, a kételkedőknek pedig hallgatólagosan hozzátesszük, hogy „tudjuk mihez vezetett”, az ezzel ellenkező álláspont.

  Az ilyen, nyugodtan mondjuk ki: gyáva hozzáállásból pedig köszönöm szépen, de nem kérünk. Szerintünk ugyanis a szlovákok magyarellenessége nem róható fel egy pár XX./XXI. századi szélsőséges politikus kijelentésének vagy a XIX. századi magyar nemzetiségpolitikának, hanem ez a szlovák nacionalizmus belső törvényszerűségéből fakad, ahogy ezt Mináč már 50 évvel ezelőtt megjegyezte: „a magyarság a szlovákok politikai végzete”. Szlovákiában jelenleg nemzetépítés folyik, ennek pedig a magyarsággal való
szembehelyezkedés, a magyar kisebbség elnyomása, beolvasztására tett (többnyire sikeres) kísérletek csak logikus következményei. Aki ebben kételkedik, akkor tessék, nézzen utána, ott van (Cseh)Szlovákia 1989-2011 közötti története.

  A kormányzat lehetett demokratikus vagy nacionalista, jobboldali vagy baloldali, keresztény vagy liberális, de a szlovák politika, mihelyt valamilyen stratégiai döntésről volt szó a felvidéki magyarság jövőjének biztosítása érdekében, mindig összezárt és kompromisszumképtelennek mutatkozott. Nem mi vagyunk azok, akik mindig a múlt bűneire hivatkoznak. De ha már ők felróják a magyarságnak vélt vagy valós bűneit, akkor tessék,
nézzünk ezeknek utána, és ne csak az ellenfelünk álláspontját vegyük át minden kritika nélkül. Hogy ez konfliktusokat fog gerjeszteni és a szlovákok nem fogják jó szemmel nézni, hogy megzavarjuk a nemzetépítésüket, az csak természetes, viszont ha továbbra is meghunyászkodunk, akkor ez csak felgyorsítja az amúgy is rohamos asszimilációs folyamatokat, és növelni fogja a szlovák nacionalisták étvágyát. Ezt volt alkalmunk az utóbbi nyolc évben megtapasztalni, amikor a szlovák oldal a magyar balliberális kormányok, szervilis, mindig kompromisszumkész magatartására csak az elnyomás és sértegetés fokozásával felelt.