Kiszolgáltattál, mint áldozatra szánt juhokat, szétszórtál bennünket a pogányok közé.
(Zsolt 44.12)
Vaskos fekete könyvvel összegzi működésének kilenc évét a Terror Háza Múzeum. A Magyar tragédia 1944-47 című kötet a huszadik századnak azt a periódusát veszi górcső alá, amelyben talán a legtöbb magyar hagyta el szülőföldjét, szenvedett, vagy halt erőszakos halált. Olyan nagyon különböző habitusú és származású emberek, mint Bethlen István, Radnóti Miklós, vagy Salkaházi Sára.
A kötet váza tematikus. Öt nagyobb eseménysorozatot tárgyal kronologikus rendben, amelyek a múzeum egy-egy korábbi kiállításának a lenyomatai is egyben. Ezek sorban a holokauszt, a szovjet deportálások, a délvidéki mészárlás, a svábok kitelepítése, és a csehszlovákiai magyarok sorsa. Az egyes témákat tanulmány vezeti fel, a szövegeket pedig gazdag képanyag illusztrálja. A Magyar tragédia lapozható albumként is: a fotókat azokkal az áldozatoktól származó idézetekkel érdemes követni, melyek oldják a történészi hang óhatatlan kimértségét.
A kor zavarát a nyelv zavaránál, az uralkodó eufemizmusoknál talán semmi nem mutatja jobban: a végső megoldás népirtást jelentett, a málenkij robot, a kis munka rabszolgaságot, a kitelepítés deportálást, a felszabadítás szolgasorba döntést. 1944 és 1947 között Magyarország a fekete Leviatán és a vörös Behemót küzdőterepe volt: olyan erők csaptak össze, melyeket sem irányítani, sem eltéríteni nem volt esélyünk.
A visszaemlékezések, dokumentumrészletek, idézetek közül talán a legmegrázóbb a tizenegy éves Singer Imre rövid verse:
Singer Imre a nevem
A királyok Istene
Bárcsak segítene
Hogy együtt lehetnék vele.
Sokat álmodok róla,
De az álom nem válik valóra.
A királyok Istene
Bárcsak segítene
Hogy együtt lehetnék vele.
Singer Imre egy vasúti transzport bombázása során halt meg, ez a néhány sor maradt tőle.
A könyv résztörténetei külön-külön, önmagukban is fontosak, hiszen olyan történelmi eseményeket elevenítenek fel, melyeket évtizedekig sokan házastársuk, gyermekeik, barátaik elől is eltitkoltak, magukba fojtottak a retorziótól tartva. Az emlékek azonban perzseltek legbelül: mi sem mutatja ezt jobban, mint a rendszerváltáskor kiadott rengeteg önéletrajz, memoár, visszaemlékezés.
A kommunista diktatúra a gulágról hazatérteket a hallgatás falával vette körül, a holokauszt csak annyiban érdekelte, amennyiben a nácik nyakába lehetett varrni, a baráti országokkal pedig kicsinyes nemzeti kérdéseken nem érte meg összeveszni. Még akkor sem, ha a bennünket körülvevő baráti országok a legkevésbé sem ezzel az álinternacionalista, az érdektelenséget leplező észjárással gondolkodtak.
A részeknél azonban sokkal fontosabb az egység, az a csomópont, gerinc, mely az egyes témákat összefűzi. A címből kiolvasható: Magyar tragédia. Magyarokról szól a könyv, pusztultak el bár Auschwitzban, Vorkután, vagy egy kis bánáti faluban. Magyarokról, érték őket akár a kápók, a köztörvényesek, vagy a partizánok ütlegei, égették el őket akár krematóriumban, vetették ki holttestüket a fagyott földre, vagy taszították jeltelen tömegsírba. Mindez esetleges.
Ha a kommunizmus a burzsoázia ügye, a holokauszt a zsidóké, a kitelepítés a sváboké, akkor a sort a végtelenig véve eljutunk oda, hogy voltaképp a történelemben semmihez sincs közünk. Ez a pont azonban nem az objektivitás hűs magaslata, hanem az érdektelenség, és a közöny kietlen pusztasága.
A tragédia nem csupán veszteséget jelent, hanem olyan veszteséget, amelyből kiolvasható valamiféle tanulság. Az erkölcsi tanulság a sorsközösségé. Az eszmei tanulság pedig az, hogy rengeteg elhasznált, ócska eszmei limlomtól kell megszabadulnunk. Például attól, hogy szocializmus és nacionalizmus szöges ellentétei egymásnak, egymást kölcsönösen kizáró tényezők. Valójában az eddig ismert leghalálosabb elegyet képezik a történelemben, amelyet a nyugati országok egy bécsi festő, a keletiek pedig egy grúz lótolvaj kísérletei nyomán ismertek meg.
Talán nem túlzás, ha a Magyar tragédiát a nacionalizmus fekete könyvének nevezzük. Vádirat a nacionalizmus ellen, mely huszadik századi formájában a durva, szűk látókörű és szűkkeblű -izmusok egyikévé lett. Elégia is, de nem búsongás, giccs, hanem az eddig jeltelen sír fölé ácsolt kereszt. Nem zavarja a holtak álmát, de hallgat a szavukra. És megtöri a tettesek némaságát is – azokét, akik bűnbánatért folyamodnak. Ki haragszik ma már a római katonákra a koponyahegyről?
Lesznek, akik a múltba révedést panaszolják majd, de őket nem a révedés bosszantja igazán. Senkivel sem találkoztam még, aki a múltra úgy tekintett volna, mint valamilyen megbabonázó tájra, vagy úgy, ahogy egy feneketlen kútba nézünk. Őket a múlt zavarja igazán: nem kibékülni akarnak vele, elfogadni úgy, ahogy történt, hanem felejteni. Múltba révedéssel vádolnak, de valójában ők az iszákosok.
