A fejedelmi fénykorban Erdély sivatagjain a bölény volt a vadkirály. Erre volt akkor a legkedveltebb vadászat. E szilaj vad megtámadása, ingerlékeny bősz jelleme miatt, gyakran állított elé ollyan jeleneteket, mellyeket csak edzett s kipróbált vadászok bírtak legyőzni. Legyőzése megfeszitett erőt kivánt, mert nem egy könnyen adta meg magát. S ha nem volt halálra sebhedve, boszut állott üldözőjén. Minthogy megtörése nagy fáradalommal s nyilvános veszedelemmel járt, annál érdekesebb élvezetet nyújtott a vadásznak.
Erdély harczfiai azon gyér pihenő órákat, mellyeket a török tatár s más szomszéddal örökös küzdelmeik közt megnyerhettek, a bősz bölénnyel viaskodásra szentelték. Az izmos bátor vad kifejtette az ifjú levente bátorságát s izmait mégedzette. Az ifjú sarjadék lelki s testi képességének első próbatételt a bölénnyel életre halálra küzdelem közt fejté ki, melly után bátor harczfi válhatott belőle. Azon tettdús korszaknak mindenek felett bátor lelkekre s edzett markokra volt szüksége. S voltak is. Ellenkezőleg mint puhálkodásra hajlandó s papirost pusztító korunkban.
A bölény, mint mogorva s magánosságot szerető vad, az emberi zajtól a lehetőségig távol, sivatag vadonokban tanyázott, Legfelebb fajzáskor (augusztusban) keresték fel egymást, mire megint különváltak. Martius utóján rendesen két borjút vetett, mellyeket olly gondosan rejtett el, hogy meglelése a legfinomabb kutatónak sem sikerült. Rendes eledelül gyepet, télen át farügyet, famohát, varjusátét használt. Mind e sovány eledelek daczára többnyire kövér volt s nagy termete mellett is a legsűrűbb csalitokon könnyű gyorsasággal tört keresztül. Biztos czélzást igényelt, mert ruganyos vastag bőre s testét behálózó kemény izmai miatt csak egyes kiváló részei, mint a fiiltö, vérhát, szív, vese és vékonyja voltak halálosan sebhetők; a másutt ejtett seb a különben is bősz vadat még dühösebbé tette s boszúállása kétségen kívüli volt.
Régebben e vad bőségben lehetett, mert a Czibles, Ünőkő, Rozsáj, Bucsesd, továbbá a borgói, gyergyói és háromszéki havasokon mind máig némelly bérczeket bivalbércz, bivalészkas, bivalforrásnak nevez a nép, alkalmasint a bölényről, mivelhogy a székely a bivalt vadbival nevezettel illette. Némelly oláh helynevek tanyájukat még hatásosabban mondják, mint a Do Szuzimbruluj, Iczvoruzimbruluj, Valezimbruluj, Ptyatrezímbruluj, Zimbra mnyike; miután Zimbra oláh nyelven bölényt tesz. Melly elkeresztelések az ott elejtett bölényről, vagy e vad által a vadászon elkövetett valamelly nevezetesebb esemény következésében történhettek. Mert az én értemre is, hol illyes fordult elé, alkalmilag medve- vadkan- szarvasbércznek vagy ároknak nevezték el. És e nevet mind máiglan birja. Az említett havasokon még most is találnak néha bölény-szarvakat. Birtokomban is van egy, mellyet négy év előtt a borgói bérczeken találtak. Sokat hasonlít a bivalszarvhoz.
A nemzeti fejdelmek korában Erdélyben a bölény nem ritkaság. Apor Péter szerint akkor a főurak gazdagon hímzett kerevetjei, zsámolya, tábori sátorok, nyugágyai, medve- s az ehhez sokat hasonlító bölénybőr. De már ma egész Európában csak is Lithvániában található, hol az egész kormány tizenkét négyszög mértföld területen a legnagyobb tilalom alatt tartja fenn. Néhány év előtt a czár két élő bölényt küldött Bécsbe ajándékba. A schönbrunni állatkertben magam is láttam őket, de nagyon sovány s elmecseveszett állapotban: a leirás s a festményekben lévő bölényhez legkisebbet sem látszottak hasonlítni. A festői testalkat, szilaj magatartás, a vadak rugékony mozdulata merőben hiányzottak bennök. Meglehet, mint állíták, a hosszú utazás elzártságát sínlették.
Erdős szép hazámban régebben a bölényvadászat egyike volt a legszebb férfias kedvteléseknek. Mint a hagyomány beszéli, a lőfegyverekkel kevésbé ellátott nép inkább cselek, vermek utján ejté tőrbe s havasainkon az illy ásott mélyedéseket illy vermeknek akarja tartani. Ha lehetett a hajtókat úgy rendelte, hogy a bölényt az erdők tisztásaira szorítsák ki, hol az urak tüzes paripákon lándzsa, handzsár, szekercze s más kézifegyverekkel körülvették, megtámadák. A bikánál sokkal szilajabb vadra tett illy vadászat a mi vadászataink legfestőibb jelenetére is árnyat vet. Spanyolország bikaviadalai csak kakasviadalok a bölényvadászat e jelenete mellett; reá gondolva, mindig sajnálom, hogy nem születtem egy századdal hamarább.
Az utolsó bölény sirját minden vidék saját körében keresi, mindenik elregéli még, hol és miként ejtetett el ez erdélyi utolsó királyi állat. Részemről azon meggyőződésre jutottam, hogy az, 1762. oct. 8-án a borgói Pláj magaslaton lelte halálát. Boldogult ipám jelen volt e vadászaton, mellyet édes atyja itt, mint Doboka vármegyei alispán tartott. Borgó vidéke, melly akkor a Bethlen grófok birtoka volt, Doboka megyéhez tartozott. Ipam 86-dik évében halálozott el s utolsó éveiben is szenvedélyes vadász volt. Vadászkalandjairól sokszor beszélgetett s ünnepe volt, ha a bölény vadászatról emlékezhetett. Szerinte ez utolsó, jól kitermett tehén volt s hozzávetőleg 10—12 esztendős lehetett, öt mázsát és 42 fontot nyomott.
A jó öregen kívül két igen vén oláh embertől hallottam a bölényről. Századik esztendejöket közelíték mindketten s mint havasi lakosok testi erejüket s emlékezetük éberségét fogytig megtarták. Az egyik borgói Gorzsa Juon, híres vadász, kivel 1814-ben gyakran vadásztam a borgói havasokon. Hanyatló évei daczára, csak olly könnyen mászta a meredek bérczeket, mint magam, akkor még fiatal suhancz. Mint állitá, négy bölény elejtésén volt jelen, mellyek pár vadászt meg is roncsoltak. Lelkesedve rajzolá, hogy mostani medvevadászataink, ha néha komolyabb szintiek is, de azokhoz képest csupa gyermekjátékok. Mert most a vadász a medvére mindig támadó helyzetben marad, míg a bölénynyel való csata gyakran védelmi helyzetre szoritá a vadászt. Elhibázott lövését éltével, vagy jobb esetben csontjai összezuzásával lakolta. Jelen volt ő is az ipam által eléadott utolsó bölényvadászaton s szerinte is, ez volt Erdélyben az utolsó.
Egy Krizsán Alexa nevü hasonló öreg oláhot ismertem, ki régebb nagy vadász volt, de már elaggott kora nem engedte velünk fáradozni. Esténként néha kitántorgott tüzeink mellé, hol a régi vadászatokról órákig regélt. A bölényről emlékezése merőben talált a más két élő tanúéval. Elevenen emlékezett még a hetekig tartott jó izű pecsenyére, mivel egy bölény elejtése a merész vadászt jutalmazza.
A mult század szokatlan békés napjai az erdélyi embert a harcz teréről gazdászata mellé szorítván, a mindinkább szaporodó népség a termőföld hiányát erdőirtásokkal kénytelen pótolni: mi miatt az őserdők gyérülni kezdettek. Továbbá marhával és kecskével mind belebb hatolván a vadonba, a szilaj bölény magányát felveré, melly az emberi zajos szomszédságból odább vonult s a szomszéd Kárpátok sivatagjaiba örökre el tűnt. Mint a vad indus, ha ős erdeiben fehér ember mutatkozik s az eke barázdát kezd húzni.
(Töredékek egy öreg erdélyi vadásznak „Az erdélyi régibb és közelebbi vadászatok és vadak” cimü emlékirataiból. II. Erdély régibb vadászatai. Vadász- és Versenylap, 35. szám; 1858)