A rendszerváltozás óta eltelt idő két koncepciót termelt ki a tömegoktatás felügyeletének megoldására.

  Az első demokratikus kormány meghagyta az adóforintokból finanszírozott, de a különböző fenntartók kezelésébe adott iskolák munkájának állami kontrollját. A tanfelügyeletet olyan megkerülhetetlenül állami feladatnak tekintette, aminek ellátására állami forrást rendelt, annak szervezésére pedig dekoncentrált (regionális) kormányszerveket, tankerületi oktatásügyi központokat alapított. Ezzel szigorúan elválasztotta egymástól a hatósági ellenőrzési funkciót, és az iskolafenntartói felelősségi körbe utalt („pedagógiai segítő”) szolgáltató funkciót. Utóbbinak az intézményrendszere (pedagógiai intézet) megyei önkormányzati fenntartásban maradt, de szolgáltatásainak finanszírozása az iskolafenntartók egyedi döntéseinek kérdésévé, ezzel bizonytalanná vált.

  A „liberális” tanügy-irányítási elképzelés különösen a nevelési-oktatási folyamaton történő állami/kormányzati ellenőrzés koncepcióját utasította el. Az alternatív elgondolás szerint az iskola munkájának felügyelete az iskolafenntartó, illetve az iskolahasználók kompetenciakörébe tartozik. Esetleges működési zavarai esetén pedig szolgáltatói jellegű „pedagógiai segítő” terápiának van helye, nem valamiféle államhatósági ösztökének. Ebben az érvelésben is volt ráció, lobbi-érdek sem kevés, és mivel a politikai inga is balra lendült, így a minőségbiztosításként bevezetett, a fenntartói-működtetői közegre ruházott felügyeleti szisztéma felváltotta a (tevékenységét még igazán el sem kezdő) kormányzati tanfelügyeletet.

  A két, egymással konkurens alternatívát közoktatási helyettes államtitkárokhoz: a konzervatívat az MDF-es Dobos Krisztina, a másikat az oktatáskutató Báthory Zoltán nevéhez lehet kapcsolni. A Báthory-félét szokta a közbeszéd liberálisnak minősíteni, noha az ő szisztémája érvényesült nemcsak az összes SZDSZ-MSZP, hanem a konzervatív FIDESZ („pokornista”) tanügy-irányítási gyakorlatában is. A FIDESZ-KDNP újabb (illetve valódi) konzervatív („hoffmannista”) fordulata még lóg a levegőben. Viszont csak egy év telt el, van(?) idő.

  A Báthory-féle szisztémában ugyanakkor mégiscsak eliminálódott az ellenőrzési funkció. A közvetlen iskolahasználó gyermek, illetve az ő képviseletükben fellépő szülők nem bizonyultak érdemben bevonhatónak az iskolai munka felügyeletébe. Így a dolog megoldása az iskolafenntartóra várt. De ebben a „liberális” rendszerben már direkt állami forrás nem állt csak úgy automatikusan rendelkezésre, azt a fenntartónak kellett előteremtenie. Érdekes rendszervonatkozásnak bizonyult az a körülmény is, hogy az iskolafenntartó az iskola szakmai működésének egyben valahol felelőse is, elvégre fenntartói döntéseivel nem kicsit tudja befolyásolni az iskolai munka körülményeit. Ha tehát valahol, valami elkezd viszketni, akkor a fenntartónak is vakaróznia kell. Ne adj isten, fény derül szakmai, netán irányításbeli inkoherenciákra, akkor pedagógiai szakmai segítésre lehet szükség, amit megint csak az iskolafenntartónak kell valahonnan finanszíroznia. Így amikor nem jelentkezett életbevágó szükség az ellenőrzési funkció gyakorlására, az nagyban megkönnyítette a fenntartói döntést az iskolavizsgálat elnapolására.

  Nagy iskolafenntartók (mint amilyenek pl. a megyei jogú városok) ezt nem tehették/tehetik meg. Ott az jelentett inkább dilemmát, melyik (baráti, vagy barátibb) nevelési-oktatási intézményükre irányítsák a vizsgálatot. Valamint az, kire is bízzák az ellenőrzés lebonyolítását. A Pedagógiai Intézetre nem lehet bízni, hisz az nem ellenőrző, hanem „pedagógiai segítő” szolgáltató szerv. Szerencsére csodálatos dolog a piac. Ahol kereslet támad valamire, ott villámgyorsan összeáll pár ember (a holdudvarból), hogy piaci civil szolgáltatóként közbeékelődve fölözze le a hasznot segítse megoldani a közfeladatot. Minőségbiztosítási cégek alakultak helyben, amik megszervezték, melyik (helyi csókos) szakértőt lehet és mire lehívni az (ilyen-olyan) országos névjegyzékekből. Egy, az iskolavizsgálatban megmért, és dicsőségtáblára juttatott jómunkásember aztán soha nem pusmogott csókosok alibi foglalkoztatásáról, klientúra-építésről, de indokolatlan sikerpropagandáról sem.

  Úgy tűnik, hogy a rendszerváltoztatást követően létrejött iskolafelügyeleti gyakorlat valójában nem lett igazándiból (neo)liberális, csak amolyan oblomovosan tétova „doktriner-liberális”, ami továbbra sem nélkülöz holmi urambátyámozást. Talán egy nálunk tagoltabb társadalomban működhetne egyszer olyan fokú civilség, amit Báthoryék koncepciójuk mögé ha oda nem is képzeltek, de aminek kívánatos létrejöttét koncepciójuk érvényesítése révén tartottak leginkább elképzelhetőnek. Amíg viszont az az idő egyszer majd valóban eljön (ha egyáltalán), addig itt van nekünk a szegényházi (demokratikusnak is mondott) tömegiskolánk: az ismert osztálylétszámokkal, maximális tanári kötelező óraszámmal, minimális segédszemélyzettel és a mindezekkel járó tanári kontraszelekcióval. És vannak a néger tantestületek is persze, az önerős különórákat finanszírozni tudók számára. 

  Ezért addig sem mindegy, hogy a tömegiskolát törekszünk-e végre ellenőrizni, vagy továbbra is hagyjuk a kvázi-ellenőrzöttség állapotában punnyadni. Kár, hogy a dilemmát várhatóan Dr. Matolcsy egymaga, és (vélhetően) nem a Hoffmann-Pokorni szkander kimenetele fogja eldönteni. Esetleg Orbán is beleszól, hiszen neki muszáj számolnia a tanárok, netán a fenntartók várható rosszallásával, akik miért is repesnének a gondolatra, hogy kívülről ellenőriznék őket, mérnék, és transzparenssé tennék a közfeladat ellátásának milyenségét. (Ilyesmit Antalltól sem tűrtek el, Pokorni pedig be se próbálkozott, sőt: a Mádl Ferenc által jegyzett, 2/3-dal átment közoktatási törvényt érintett (tanfelügyeleti) vonatkozásaiban liberálisként felszámolni, konzervatív miniszterként pedig elfelejteni segédkezett.) 

  Miért is alakult mindez így? A szakpolitikai döntéshozatalra a múltban legnagyobb befolyással az oktatáskutató, a pedagógiaintézeti lobbik rendelkeztek. Nekik köszönhetően lett tanügy-irányítási kánonná, hogy az iskolát elegendő államilag (döntően) a kimeneti vizsgarendszerrel ellenőriztetni, azon a ponton, amikor a diák éppen kilépni készül az iskolából. Az oktatási-nevelési („gyártási”) folyamaton viszont, amikor még nem lenne késő, mert a gyermek még az iskolában van, akkor nem lehet a folyamatról kívülről (ellenőrzési céllal) információkat gyűjteni, nem lehet korrekciós felhívásokat, illetve jelzéseket adni. Legfeljebb és csakis belülről, pedagógiai segítségadásként. A gyártási folyamat maga lett féltve őrzött céhes privilégiummá, amihez a szakma nem engedi hozzáférni az államot. A (központi) állam partnerséget kínálhatna ugyanis a kontárkodó civil iskolahasználóknak. Az iskolahasználók kritikai fellépése pedig (a fenntartóra nehezedő lokális társadalmi-politikai nyomásgyakorlásként érvényesülve) elsöpörhetne régen kiépült, betokosodott komplett partikuláris oligarchiákat is. 

  Olyan típusú kutatásfejlesztések sem nagyon vannak, amiket nem általában a pedagógiai, hanem speciálisan a tanügy-irányítási praxis tudna hasznosítani. Amik az iskolai munka (irányítási és folyamat-) ellenőrzését megkönnyítenék. (Illetve ha mégis vannak már ilyenek, azok már Hoffmann Rózsáéknak köszönhetők.) Nincsenek például olyan jellegű méréses eljárások, amik az egyugyanazon diákokat tanító-nevelő (értelemszerűen eltérő szakos) tanári team-ek teljesítményeit, illetve azokban az egyéni nevelési erőfeszítéseket, az iskolavezetés szakértelmét, a fenntartói, a szülői hozzájárulás mértékét segítenék megragadni. Nem anonimizáltan, nem kutatási, hanem transzparensen és felügyeleti célzattal.

   A közfeladat-ellátások között tudtommal a közoktatás az egyetlen, ahol még nem létezik szakszerűen bürokratizált, fogyasztóvédelmi jellegű kontroll sem. Ahhoz hasonló, mint a közegészségügyet érintően a betegjogi, szociális területen pedig a gyermekjogi képviselet. De nem egyéni jogorvoslati lehetőségek hiányára gondolok elsősorban. Hanem arra, hogy a pedagógiai szakma is meg kellene végre engedje, az oktatáskutatás elő kellene segítse, hogy transzparenssé válhasson az, ha komplett iskolai osztályok, lakóhelyi közösségek szenvednek hátrányt, mert elkezelik valakik az iskolájukat. Mindez nem derülhet ki addig, amíg pl. a különféle tantárgyak pedagógiai monitorozása csak madártávlati képet mutat, de nem teszi lehetővé a diszfunkciókért (helyben) felelős tényezők feltárását, illetve számonkérhetőségét. A fogyasztót nem feltétlen érdekli, hogy áll — teszem azt — a történelemoktatás helyzete. (Ez ebben a formában tantárgy pedagógiai, szakmai munkaközösségi belügye.) Az iskolahasználó szülőt inkább érdekli (érdekelhetné), miért nem képes a gyermeke elvonatkoztatni. Arra hamar rájöhet, hogy bizonyos készséghiányokért nem lehet egyetlen tanár felelős, mert az ilyes felelősség megoszlik mindenki között, aki az illető szülő gyerekével hivatásszerűen foglalkozik, aki a gyerek tanulási, és iskolai körülményeit befolyásolni képes, magát a szülőt is közéjük értve. Miközben a szomszéd osztályba járó gyerek történelemtanárának pedagógiai teljesítménye a szülőt feltehetően kevésbé kell, hogy foglalkoztassa.

  Ennyire sokszereplős, rendszerszintűen működtetett feladatellátásoknál persze nehéz megállapítani a felelősségi hányadokat. Pont ezért nem lehet(ne) kizárólag eseti és egyéni jogorvoslati lehetőségek biztosításával elintézettnek tekinteni a fogyasztóvédelem kérdését. Pont ezért nem lehet(ne) az oktatásügyileg amatőr iskolahasználók ösztönös szakértelmére alapozni az iskolaügy társadalmi felügyeletét. Legalábbis az iskolafenntartótól függetlenül gyűjtött, és hivatkozható kontroll-információk birtokba adása nélkül nem. Utóbbi körülmények biztosítása ugyanakkor koncepcionálisan maradt ki magából a liberálisnak tekintett tanügy-irányítási elképzelésből. Lehet-e viszont akkor azon csodálkozni, hogy az iskola működtetése máig nem került érdemben az iskolahasználó helyi közösségek felügyelete alá? Másrészt lehet-e mindezt az ún. liberális koncepció feladataként megjelölni, és csakis általa megvalósíthatónak beállítani? 

  Összefoglalva alapdilemmánkat: miért tudná rosszabbul elvégeztetni a központi állam egy közfeladat ellátásának (hangsúlyosan és mindössze) az ellenőrzését? Rosszabbul annál, ahogyan a közfeladat-ellátásban közvetlenül érintett önkormányzati (vagy más) iskolafenntartó teszi, amikor teszi? Bár valóban a fenntartók azok, akik közvetlenül költenek (közpénzt) az iskolára, de iskolájuk hatékonyságának vizsgálatára jelenleg rendszerszerűen nincsenek igazán se motiválva, se kényszerítve. Olyan így ez a dolog, mintha mindegy lenne, hogy ugyanazt a közpénzt ki önti bele a lyukas zsákba, csak maradjon a zsákon a lyuk. Az államnak ki kellene törnie végre a felelőtlen mecénás szerepköréből, és törekednie kellene az iskolához kapcsolódó kontraproduktivitás csökkentésére, a költséghatékonyság felügyeletére és ösztönzésére. Nem az intézményrendszer állami kezelésbe vételével, pláne nem egyházi fenntartásba adásával, hanem az ellenőrzési funkció v i s s z avételével.

  Úgyhogy hajrá Hoffmann!

  /p. s.: Magam részéről nem gondolom, hogy a Fidesz sokáig takarózhat Matolcsyval, Orbánnak rövid időn belül színt kell vallania. Antall József sem dúskált anno a javakban, mégis kiköhögte a forrást arra, amit a konzervatív társadalomépítéshez minimálisan szükségesnek gondolt. Orbán azonban nem Antall. Tekintve azt is, hogy az önkormányzatok már régóta fideszesek, Orbán hatalomtechnikai értelemben nem igazán érdekelt már abban, hogy az önkormányzati közfeladat-ellátást, és a helyi klientúra-építést számukra megnehezítve, ellenükben bármilyen civil mozgolódást generáljon. Legyen az bármennyire is indokolt a konzervatív társadalomfejlődés szempontjából. Az mindenesetre rossz jel, hogy Hoffmann Rózsát az idei kormányzati tanév végén — egyetlen törvénytervezetét sem elfogadva — évismétlésre utasította./